Hét arc a tömegből: az „időutazó”, az eltűnt, a hazug és a többiek
2020. szeptember 15. 08:24 Múlt-kor
Klántagok gyűrűjében
„A fehér ruhás klántagok fényképeinek előhívásakor jelentős nehézségekbe ütköztem. Volt néhány fedetlen arc, és ezen arcok jóval sötétebbek a ruhák fehérségéhez képest, szinte lehetetlen volt, hogy ne tűnjenek feketéknek. Szörnyen sajnálom” – szabadkozott W. Eugene Smith amerikai fotós, aki az 1950-es években többek között a Ku Klux Klan-utódszervezetekről készített fotósorozatot Észak-Karolinában.
Habár az 1951-es fényképen a KKK-vezető meglehetősen riadtan mutat a fotósra, és szemmel láthatólag a többi klántagnak sincs ínyére, hogy maszk nélkül kapta le őket valaki, a fajgyűlölő gárda ekkor már korántsem a „régi” volt.
A polgárháború után alakult, majd a több ezernyi fekete lemészárlása miatt 1870-ben betiltott szervezet az 1910-20-as években kezdte élni második virágkorát.
Ekkor már nem csupán az afro-amerikaiak, hanem a kommunisták, a katolikusok, a bevándorlók, a zsidók, sőt a szakszervezetiek is a célkeresztbe kerültek, a tagok létszáma pedig 3-6 millióra emelkedett, köszönhetően annak, hogy már főként erőszakmentes szervezetként hirdette magát. Több-kevesebb sikerrel.
A fehérek társadalmi elsőrendűségét hirdető klán támogatottsága 1930-ra drasztikusan lecsökkent, köszönhetően a magas tagdíjaknak, a korrupciónak és elsősorban David C. Stephensonnak, aki az indianai szervezet népszerű vezetőjeként 1925-ben halálra erőszakolt egy fiatal tanítónőt.
A második világháború után a Ku Klux Klan utódszervezetei kis – céljukul elsősorban feketék megfélemlítését kitűző – terrorcsoportokká degradálódtak.
Mikor azonban Martin Luther Kinggel az élen megjelentek a polgárjogi mozgalom aktivistái, a taglétszám ismét növekedni kezdett. Csakúgy, mint az éjszakai gyűlések, a templomgyújtogatások és a gyilkosságok száma.