Hercegi címet kapott szolgálataiért Bismarck

2019. április 1. 17:28 MTI

Otto Eduard Leopold von Bismarck a Berlintől nyugatra fekvő Schönhausenben, egy porosz nagybirtokos (junker) család sarjaként született. Göttingenben és Berlinben végzett jogi tanulmányai után köztisztviselő lett, de állását 1837-ben otthagyta. Bátyjával a pomerániai családi birtokot igazgatta, és beutazta Svájcot, Angliát, Franciaországot. 1847-ben az első ízben megválasztott porosz tartományi gyűlés tagja lett, az 1848-as forradalom idején IV. Frigyes Vilmos királyt a felkelés leverésére bíztatta. Az 1849-ben újra összeült, konzervatív porosz parlamentnek is tagja lett, 1851 és 1859 között Poroszországot képviselte a majna-frankfurti szövetségi gyűlésen. 1859-ben szentpétervári, majd párizsi nagykövetté nevezték ki, posztjáról 1862-ben hívta haza a törvényhozással szembekerült I. Vilmos király kormányfőnek és külügyminiszternek.

„Nem beszédek és többségi határozatok, hanem vér és vas dönti el a kor nagy kérdéseit” - így hirdette meg programját Bismarck. A kor nagy kérdésein elsősorban Poroszország hatalmának kiterjesztését értette, legfőbb célja az volt, hogy a németeket Ausztria kizárásával, porosz hegemónia alatt egyesítse. A parlament liberális többsége ellenében is keresztülvitte a haderőreformot, négy évig parlamenti felhatalmazás nélkül, a sajtó- és szólásszabadságot is korlátozva kormányzott.

Ellenzékét nem tudta megnyerni, a politikai reformokat katonai, külpolitikai sikerekkel helyettesítette. 1864-ben az osztrákokkal közösen megvívott dán háború lezárásaképpen Schleswig porosz, Holstein osztrák igazgatás alá került. A következő évben grófi címet kapott Bismarck szövetséget kötött a Habsburg-uralom alatt álló Velence megszerzésére áhítozó szárd királysággal, majd 1866-ban a porosz-osztrák háborúban Königgrätznél döntő vereséget mért Ausztriára. Ellenfelét nem alázta meg, német szövetségeseit - Hannovert, Hessen-Kasselt, Nassaut, Holsteint és Frankfurtot - viszont annektálta.

Az 1867-ben létrejött Északnémet Szövetség porosz mintára szerveződött. Bevezették az általános, titkos választójogot (a férfiak számára), de a kormányt a király nevezte ki, s az neki, nem a parlamentnek tartozott felelősséggel. A törvényhozás sem szólhatott bele a hadügyi és külügyi kérdésekbe, de az alkotmány lehetővé tette (volna) a további demokratizálást. Bismarck a délnémet államokat is Poroszországhoz akarta kötni, de a vámszövetséget, a közös katonai kiképzést azok nem fogadták el. 1870 nyarán háborút provokált a franciákkal, s a franciaellenes hangulat hatására Bajor- és Szászország, Württemberg és Baden is csatlakozott az Északnémet Szövetséghez.

A németek 1870 szeptemberében Sedannál döntő vereséget mértek III. Napóleon francia császárra. 1871. január 18-án Vilmos porosz királyt Versailles-ban császárrá kiáltották ki, és ezzel létrejött a "második" Német Birodalom. A békeszerződés Elzászt és Lotaringiát Németországnak juttatta, a franciákra csillagászati összegű hadisarcot vetettek ki. Bismarck birodalmi kancellár lett, és hercegi címet kapott.

Rendszerét két külső veszély fenyegette: a francia revánstörekvés és a törökök meggyengülése utáni osztrák-orosz konfliktus a Balkánon. 1873-ban ezért német-orosz-osztrák szövetséget hozott létre, az 1877-es orosz-török háború után a balkáni kérdéseket a berlini kongresszuson rendezték. A német-osztrák szövetség az első világháborúig érvényben maradt, és az olaszok csatlakozásával 1883-ban hármas szövetséggé bővült.

A „vaskancellár” a győztes háborúk után a béke fenntartására törekedett, össze akarta forrasztani a birodalom elemeit. Közigazgatási reformot, egységes pénzt vezetett be, közös jegybankot és postát állított fel, egységes törvénykönyvet kezdeményezett. Áttért az aranyalapra, csökkentette a szabad kereskedelem korlátait, pártolta az ipart, az 1870-es évek végén a gazdasági válság miatt vámot vetett ki a vasra és a gabonára.

1873-ban elindította a Kulturkampfot, a politikai katolicizmus elleni kultúrharcot: polgári házasságot vezetett be, a papság hatalmát korlátozta, feloszlatta a szerzetesrendeket. Az újabb pártokat, a katolikus Centrumot, a szociáldemokratákat és a liberális Haladó Pártot a birodalom ellenségének nyilvánította. Később enyhült a nyomás a katolikusokon, de Bismarck végig támadta az egyházat. A földbirtokosok, a tisztikar, a nagyipar és a hivatalnoki kar összefogott a szociáldemokraták ellen is, akikről Bismarck azt mondta: „Németország patkányai, akiket ki kell irtani”. 1878 és 1890 között be is tiltotta a pártot, a munkásmozgalom letörésének szándékával átfogó társadalom- és egészségbiztosítást, szociális oktatási rendszert vezetett be.

A német trónra 1888-ban a fiatal és energikus II. Vilmos lépett, aki elégedetlen volt Bismarck külpolitikájával, melyet túlságosan óvatosnak tartott, a szociáldemokratákkal inkább a kiegyezést kereste, és a közös hangot sem találta az idős politikussal. Amikor a birodalmi gyűlés 1890-ben nem hosszabbította meg a szocialistaellenes törvényt, a császár menesztette a kancellárt, aki szolgálatai jutalmául Lauenburg hercege lett.

Bismarck élete végén az emlékiratain dolgozott Hamburg közelében fekvő birtokán, Friedrichsruhban, itt is halt meg 83 évesen, 1898. július 30-án. Kívánságára ezt vésték sírkövére: „I. Vilmos császár hű német szolgája”.