Hatalmaskodó anyósa elkerülése miatt dönthetett úgy Sisi, hogy Magyarországon hozza világra Mária Valériát
2018. május 4. 17:02 Vér Eszter Virág
A királyné mindenáron Magyarországon szeretett volna lenni
Az előzetesen elfogadott programtervezetekben az uralkodópár hosszabb gödöllői tartózkodást irányzott elő az őszi szezon kezdetétől; a „várakozásokkal” ellentétben jóval később, csupán Ferenc József néhány napig tartó november végi időzésére került sor. Ellentétben korábbi terhességeivel s a hagyományosan jellemzően megkívánt diszkrécióval, svájci útjáról hazatérve már Erzsébet várandósságának korai szakaszában, szeptemberben „félhivatalos” jelleggel nyilvánosságra hozták ennek (örvendetes) tényét, hogy indokolni lehessen távolmaradását az 1867. októberi párizsi legfelsőbb látogatástól. Késői gyermekvállalásuk „szabálytalansága” – valamelyest ellentmondva a korabeli társadalmi normáknak – sokakban meglepetést, esetenként megütközést kelt(het)ett, ahogyan ezt az Andrássy-családnál szolgáló angol nevelőnő (később papírra vetett) sorai is sejtetni engedik, összegezve a társasági szóbeszédet: „Az is olyan furcsa, hogy csaknem tizenegy év [helyesebben kilenc – megjegyzés tőlem V. E. V.] után ismét gyereket vár.” Ferenc Józsefnek október 23. és november 5. között zajló (egyébiránt rendkívül megterhelő napirendet „követelő”) párizsi látogatásán népes kíséretében – az utazást megelőző egyeztetések során jelzett okok miatt – nélkülöznie kellett felesége jelenlétét. „A királyné ő Felségéről igen örvendetes családi hír kering a lapokban. A királyné e körülmény folytán felséges férjét nem is fogja kísérni Párizsba. A felségek Gödöllőre érkeztét e hó közepére várják.” – tudósított a Családi Kör 1867. október 6-ai számában.
Az uralkodó felszabadultan s elégedetten számol be Erzsébetnek a francia fővárosban szerzett – előzetes várakozásain jelentősen túlmutató pozitív – benyomásairól, egyúttal kifejezve (várandós felesége) iránt érzett érzelmeit és vonzódását: „Általában nagyon jól mulatok és mégis végtelenül vágyódom haza hozzátok, egyetlen, igazi boldogságom.” Ferenc József előző levelében is hasonló elragadtatás/vágyódás jelenik meg otthon maradt családja (elsősorban Erzsébet) irányában: „A kis Napóleon nagyon okos, de nagyon pöttöm fiúcska. […] Mi mégis csak különbbel szolgálhatunk. Hölgyecskét nagyon sokat láttam, köztük igen csinosakat. De én csak rád gondolok, angyalom, e felől nyugodt lehetsz…”
Az uralkodó párizsi távolléte idején Erzsébet – korábbi szándékai ellenére – Schönbrunnban tartózkodott, ahogyan arról Eötvöshöz írott (november 2-ai) levelében is beszámolt, sejtetni engedve részint csalódottságát előzetes tervei módosulása miatt, ugyanakkor kilátásba helyezve következő (előirányzott) évi hosszabb magyarországi tartózkodását: „Most már három hete, hogy itt vagyok, hol az ősz utolsó szép napjait élvezem, de mennyivel jobban szerettem volna ezt Gödöllőn tehetni, mi eleinte tervünk volt, de a körülmények folytán [későbbi elutazásra – megjegyzés tőlem V. E. V.] ráhatároztam magamat…”
Erzsébet – hosszas egyeztetéseket s előkészületeket követően – 1868. február 5-én érkezett Budára, ennek részleteit korábban – elsősorban a várható negatív felhangok okán – titoktartás övezte, s találgatások kísérték: „Hogy a császár előtt ez az általános nemtetszés nem titok, hogy az üggyel kapcsolatban a legbizalmasabb ciszlajtán miniszterek ellenzik ezt a döntést, s hogy ő maga /ti. a császár/ sem ért egyet valójában felséges felesége elhatározásával, és hogy mindezek ellenére nem tudott neki ellentmondani, ehhez kétség sem fér azok számára, akik valamelyest is ismerik a császár szelíd természetét, mint ahogy ahhoz sem, hogy legfőbb tanácsosai körültekintőek, Erzsébet császárné pedig szeszélyes és makacs, akinek szellemére – úgy tűnik – különleges hatást tett felolvasónője, Ferenczi kisasszony, aki tiszta magyar és nemesi családból származik. Ezért elég sokat beszélnek hivatalos körökben arról, hogy báró Beust úgy érezte, az utolsó pillanatban még előadja Őfelségének, Ferenc Józsefnek a budai utazás összes buktatóját. Mire az uralkodó kissé dühösen így felelt: »Hát akkor menjen és mondja meg ön a császárnénak, majd meglátja, hogy könnyű-e meggyőzni.«…” – tájékoztatott Luis López de la Torre Ayllon bécsi spanyol követ 1868. február 7-én kelt jelentésében.
Az uralkodóné döntését sikerült – ebben feltehetően kulcsszerepet játszott Andrássy Gyula miniszterelnök is – a magyarsághoz, az ország népének szeretetéhez köthető elhatározásként láttatni. Magát Erzsébetet feltehetően leginkább az anyósától való távolság (és a korábbi szülései során szerzett, kiszolgáltatott helyzetével összefüggő rossz tapasztalatok) ösztönözhették a magyarországi helyszínválasztásra. Döntése vélhetően intim szférájának védelmére irányult, személyes igényeinek maximális figyelembevételével. Mindezt alátámaszthatja testvérének, Mária nápolyi exkirálynénak Budára invitálása (1868 márciusától) is, aki egyébiránt aktívan segédkezett s végig jelen volt az április 22-ei szülés során.
Erzsébet e hosszúra nyúló pest-budai tartózkodását követően, valamelyest felépülve a gyermekágyból (1868. június 9-én) Ischlbe utazott, majd a családját kereste fel Possenhofenben, ahonnan Bécs érintésével visszatért Gödöllőre, s az őszi, illetve téli szezonban ismét hosszabb időt töltött – Ferenc Józseffel együtt – Magyarországon. E döntésének hátterében feltételezhetően azon személyes félelme állhatott a gyógyulási szándék mellett, hogy ezúttal valóban elkerülhesse anyósa beavatkozását gyermeke nevelésébe. E személyes megnyilvánulásai a birodalom nyugati felében (a korábbi feltételezéseknek megfelelően) rendkívül rossz fogadtatásra leltek, s egyre élesebb bírálatok fogalmazódtak meg elhúzódó távollétei nyomán. Ezzel szemben a magyar (nemzetibb érzelmű) társadalom többségében Erzsébet ezen gesztusai lehetettek leginkább meggyőző erejűek, ami személyének magyarországi megítélésében döntő fordulatot eredményezett az ellenzék köreiben is, s kultuszának kezdetét generáló eseménnyé vált.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
