Halál és lázongás kísérte az első angliai városközi vasútvonal 1830-as megnyitását

2020. szeptember 15. 17:11 Múlt-kor

A világ első vasútvonalát Angliában adták át 1825. szeptember 27-én. George Stephenson Locomotion No. 1 névre keresztelt gőzmozdonya Stockton és Darlington között a kor embere számára bámulatos tempóban, 24 km/órás sebességgel vontatta az utána kötött 33 vasúti kocsit. Pár évvel később újabb mérföldkőhöz érkezett a brit és az egyetemes vasúttörténelem: 1830. szeptember 15-én Manchester és Liverpool között a világon elsőként megindult a városközi vasúti közlekedés. Anglia második vasúti vonalán már kizárólag gőzgéppel hajtott mozdonyok közlekedtek, kiszorítván a lóvontatású szerelvényeket.

A Liverpool-Manchester vasútvonal megépítését a magas szállítási költségek ösztönözték. A Liverpool kikötőjébe érkező nyers gyapotot ugyanis, a manchesteri és Manchester környéki textilüzemekbe vízi úton, csatornákon juttatták el különféle hajóstársaságok. A probléma ezzel az volt, hogy a fuvardíj igen borsos volt. Egy vasútvonal megépítése Liverpool és Manchester között konkurenciát teremtett volna a piacot uraló szállítóknak, ezért sokan támogatták a sínpályák lefektetését. Természetesen azok, akik a vízi és a hagyományos szárazföldi szállításban voltak érdekeltek, vehemensen támadták az ötletet. Végül a „vasútlobbi” nyert a brit Parlamentben és 1826-ban zöld utat adtak a vonal megépítésének.

A vasútvonal tervezésével az első gőzmozdony megalkotóját, George Stephensont bízták meg. Az 56 kilométer hosszú pálya megépítése egyes szakaszokon mérnöki zsenialitást igényelt, hiszen a liverpooli kikötő és az Edge Hill nevű állomás összekötetését egy, a város alatt megépített alagúttal kellett megoldani. A legnagyobb kihívást azonban egy 7,6 kilométer hosszú mocsaras terület jelentette, amelyen át kellett vezetni a vasutat, ehhez pedig egy stabil töltést kellett építeni. Ez olyan jól sikerült, hogy a töltésen mind a mai napig közlekednek vonatok, amelyek több mint hússzor nehezebbek az akkori gőzmasináknál, és átlagsebességük jóval meghaladja az 1830-as gőzmozdonyok „nyaktörő” tempóját.

A vonalon üzembe helyezendő mozdonyokra pályázatot írtak ki, pontosabban versenyt, hiszen mindegyik masina lehetőséget kapott arra, hogy a terepen bizonyítsa rátermettségét. A megméretetésen öt mozdony indult. Közülük kettő hamar kiesett, ugyanis nem tudták elérni a 16 km/órás előírt sebességet. Emellett egyébként még két követelményt kellett teljesíteni: a mozdony súlya nem haladhatta meg a 6 tonnát, és 20 tonna tömeg vontatására kellett képesnek lennie. Végül George Stephenson Rocket nevű, 4,3 tonnás mozdonya nyert, amely 47 km/órás csúcssebessége mellett üzembiztonságával győzte meg az ügyben dönteni hivatott hivatalos személyeket.

A pályát Stephenson kétvágányúra építette. Egyrészt azért, mert a vonalon nagy forgalom lebonyolítására számított, másrészt ekkor még nem létezett semmiféle jelzőrendszer, így a frontális ütközések és a ráfutásos balesetek elkerülése végett szükség volt egy párhuzamosan futó sínpárra. Itt alkalmazták először a később világszerte elterjedt 1435 milliméteres nyomtávolságot.

A két vágánypár közötti távolság a mai szabványhoz mérten igen szűk volt, megegyezett a sínszálak közti nyomtávolság nagyságával, ami sajnálatos módon William Huskisson parlamenti képviselő halálát eredményezte. A vágányok közti csekély távolságnak részben pénzügyi okai voltak: az építtetők így próbáltak meg faragni a földkisajátítások tetemes összegén. Másrészt Stephenson azt remélte, hogy a kevesebb forgalmú napokon a szélesebb keresztmetszettel rendelkező teherárut szállító szerelvények is biztonsággal közlekedhetnek majd.

A megnyitóra 1830. szeptember 15-én került sor. Az esemény jelentőségét mutatta, hogy az akkori brit miniszterelnök, a Napóleont Waterloonál legyőző Arthur Wellesley, Wellington hercege is képviseltette magát az ünnepélyes átadáson. Liverpoolból nyolc szerelvény indult útnak. A megnyitót hatalmas érdeklődés övezte, rengetegen voltak kíváncsiak a kor modern masináira.

Huskisson halála Parkside állomás közelében következett be, ahol az egyik vonatszerelvény megállt vizet vételezni. Bár a személyzet felhívta az utasok figyelmét, hogy a kocsikból kiszállni és a vágányokon sétálgatni veszélyes, sokan ezt eleresztették a fülük mellett, és felfedező útra indultak a sínek mentén. A sétálók között volt William Huskisson is, aki úgy gondolta, hogy benéz a miniszterelnökhöz egy kis baráti beszélgetésre.

Már közel járt a herceg kocsijához, ám séta közben meglepte Stephenson közeledő Rocketje. A képviselőnek szóltak, hogy szálljon föl a szerelvényre, vagy húzza be a hasát és tapadjon az egyik kocsihoz. Huskisson az előbbit választotta és megpróbált feljutni Wellington hercegének szerelvényére. Ám olyan szerencsétlenül nyitotta ki a kocsi ajtaját, hogy az kivágódott a rajta csüngő politikussal, akit ajtóstól elcsapott a közeledő gőzmozdony. Huskisson lábát szétroncsolta a Rocket, a képviselő pár órával később belehalt sérüléseibe. Ő volt a vonatközlekedés első hivatalos áldozata.

A tragédia miatt Wellesley nem akarta tovább folytatni az utat, le akarta fújni a megnyitót, de Manchesterben már őrjöngött a tömeg, látni akarták a csodajárműveket. Wellington hercege még éppen időben érkezett, mert az emberek már lázadás közeli állapotban voltak, a felbőszült tömeget szó szerint a lassan haladó mozdonyok tolták le a vágányokról.

A halálos baleset ellenére a vonatközlekedés rövid időn belül népszerű lett, nemcsak Nagy-Britanniában, de az egész kontinensen, valamint Észak-Amerikában is. A szigetországban 1850-re a vasúthálózat hossza meghaladt a 10 ezer kilométert.