Háború közben lázadtak fel a brit tengerészek, miután száz éve nem emeltek a fizetésükön
2019. április 15. 11:23 Múlt-kor
A forradalmi Franciaország ellen vívott nehézkesen haladó háború közepette 222 éve, 1797. április 15-én, a Portsmouth-hoz közeli Spitheadnél nagyszabású zendülés tört ki a brit Csatorna-flottában. A zendülés további elégedetlenséget és újabb felkeléseket is inspirált a brit haditengerészetben, igen komoly aggodalmat váltva ki a kormányból és William Pitt miniszterelnökből.
A szárazföldön áttöréssel nem szolgáló háborúban III. György hadiflottájának jelentősége megnövekedett, mint végső védelmi vonal az esetleges francia invázió vagy forradalmi beszivárgási kísérletek ellen. A brit csapatok azon kísérlete, hogy megtámogassák a francia royalista ellenforradalmárokat Toulonban és Bretagne-ban sikertelenek voltak, csakúgy mint Frigyesnek, York és Albany hercegének hollandiai expedíciója. A haditengerészetnek emellett létfontosságú szerepe volt a karib-tengeri francia gyarmatok elleni akciókban is.
Az 1790-es évek végére azonban „Anglia fából készült falai” sok helyen elkezdtek korhadni. Magát a kényszersorozást – amely már önmagában is sok esetben közömbös, motiválatlan legénységet hozott a legtöbb hajóra – egyre gyakrabban súlyosbította az, hogy szerencsétlen tengerészekkel szemben alkalmazták, akik éppen csak leszálltak addigi hajóikról. Ez aztán találkozott a 18. század egyik nagy hajózási újításával, a hajók víz alatti felületének rézzel való burkolásával, amelynek eredményeképpen ritkábban kellett kikötni és letakarítani a hajótestet. Mindez odáig vezetett, hogy sok tengerész évek óta nem volt valódi szabadságon.
![](https://ad.jumu.hu/www/images/16b7d50220649027851e09895cd5883a.jpg)
Az élelmiszer megsarcolása az „élelmezési tiszt fontja” által (minden tizenhat unciából álló „valódi” fontnyi húsból kétunciányit megtarthatott az élelmezési tiszt), valamint magának az élelmiszernek a rettenetes minősége tovább mélyítették a brit tengerészek elégedetlenségét. A hús többnyire több éves, csontszáraz sózott hús volt, az ivóvíz állott és romlott, friss zöldség és gyümölcs pedig nem állt rendelkezésre a hajókon, így a skorbut is mindennapos volt. A matrózok fizetését (alapesetben havi tíz shilling) még 1658-ban állapították meg, és a stabil gazdasági helyzet miatt ez még az 1756-tól 1763-ig tartó hétéves háborúban is méltányosnak számított, a 18. század utolsó évtizedeiben beinduló infláció miatt azonban reálértéke gyors csökkenésnek indult (miközben a szárazföldi csapatoknál és a tengerésztiszteknél megindultak a fizetésemelések). A hajókon az orvosi ellátástól a legtöbben jobban féltek, mint maguktól a sérülésektől, és sok hajóskapitány vasszigort tartott fenn, rendszeresen korbácsoltatva embereit.
A spitheadi zendülés katalizátora a Csatorna-flotta zászlóshajója, a Queen Charlotte legénységének engedetlensége volt, ez a legénység felszólította a többi hajót, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A zendülők figyelemreméltó visszafogottsággal fogalmazták meg követeléseiket a parlament alsóháza felé – kijelentették, hogy ha francia hajók tűnnének fel a Csatornán, azonnal kihajóznának, ezzel elkerülték a nyílt árulás vádját. Ez meglepte mind Pittet, mind az Admiralitást. A kontinensen elszenvedett vereségek és a pénzügyi válság, amely miatt felfüggesztették az aranyban történő kifizetéseket és egy papírvalutát vezettek be, éppen elég gondot jelentettek nekik. A tanácstalanság közepette zendülés kezdődött a Temze torkolatánál lévő Nore-ban állomásozó Északi-tengeri flotta körében is.
A kritikus helyzettel szembeállítva a kormányzat kénytelen volt igazat adni a spitheadi matrózok kifogásainak. A Csatorna-flotta ötvenkilenc legbrutálisabb tisztjét elbocsátották, a jobb kikötői ellátásra is ígéretet tettek, továbbá fizetésemelést, valamint királyi kegyelmet a résztvevőknek. Nore-ban már kevésbé ért szerencsés véget a zendülés – míg Spitheadben elfogadták a kormány engedményeit, az Északi-tenger zendülői a volt tiszt Richard Parker vezetése alatt kitartottak, mert féltek attól, hogy rájuk nem érvényes a kegyelem, és mert az ő tisztekkel és jutalmakkal kapcsolatos követeléseiknek nem tettek eleget. Ráadásul a Nore-nál állomásozó hajók zendülése kockára tette Franciaország szövetségese, Hollandia flottájának blokád alatt tartását Texelnél. Amíg a flotta hajói tétlenek voltak, a hollandokat csupán blöffel lehetett a helyükön tartani.
A nore-i zendülés kezelése kemény volt, de ez részben a Pitt-kormány mccarthyzmus-szerű paranoiájának eredménye is volt – meg voltak győződve a jakobinusok aktív felforgató tevékenységéről Nagy-Britanniában, melyet a francia forradalmárok irányítanak. A rossz termés, radikális csoportok felbukkanása és az Írországban előtörő lázongások számukra mind egyetlen összeesküvés részének tűntek. E félelmek alaptalanságát bizonyította a három hónappal későbbi támadás, melyet Duncan admirális hajtott végre Camperdownnál a hollandok ellen, amely eloszlatta a közvetlen invázió fenyegetését, és visszaállította a tengerészek „tölgyszívű” (a Heart of Oak című indulóról) hírnevét a hazafias britek körében.