Háború a diáklányok szemszögéből
2024. december 18. 16:05 ArchívNet, Múlt-kor
Mit olvastak, mire vágytak, hogyan szórakoztak, mit éreztek kötelességüknek a fiatal lányok a második világháború éveiben? Mit gondoltak iskoláról, irodalomról, nemi szerepekről és hogyan élték meg a körülöttük zajló háborús eseményeket? Egy kolozsvári és egy debreceni kamaszlány levelezése és egyikük naplójának részletei visznek közelebb ehhez az időszakhoz.
Vallasek Júlia: Tucsi és Nunci – két református diáklány levelezése a második világháború éveiben című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 21. évfolyamának 6. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.
Bevezetés
A levelezés keretei
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntést követő 1940‒1941-es iskolai évben levelezés kezdődött az észak-erdélyi iskolák és a megnőtt területű Magyarország iskoláinak növendékei között. A levelezés-program célja nyilván az volt, hogy szorosabbra fűzzék a visszakerülő területek ifjúságával való kapcsolatot a nemzeti-hazafias nevelés szellemében.
Mivel Észak-Erdély katonai átvétele nagyjából éppen az 1940‒1941-es tanév nyitását megelőző napokban történt, az esemény aktualitása folytán is fontos szerepet tölthetett be: a debreceni református Dóczi Leánynevelő Intézet Leánygimnáziuma 1940‒1941-es évkönyvének tanúsága szerint kiemelt helyen szerepelt a tanévnyitó beszédek, a tanév egyes jótékonysági, nevelési stb. tevékenységei között.
Az iskolai évkönyv a tanév eseményeinek felsorolásán kívül (többek közt az ott fiatal tanárként dolgozó írónő, Szabó Magda által rendezett Antikvitás-ünnepélyről is olvashatunk) megemlíti, hogy több adománygyűjtés is indult erdélyi iskolák részére. A diáklányok közti levelezés kiemelt jelentőségét jelzi az, hogy erről a kezdeményezésről minden más eseményt megelőzően, az iskolai évről szóló beszámoló legelején, a fontos politikai változások üdvözlése után értesítik az évkönyv olvasóját a szerzők.
„A szeptemberi könnyes, boldog napok, nemzetünk öröme és ünneplése iskolánknak is örömünnepe volt. Lélekben magunkhoz öleltük valamennyi felszabadult drága magyar testvérünket, boldog örömmel üdvözöltük őket a megváltás e felemelő pillanataiban: az első tanítási napon, szeptember 17-én ifjúságunk üdvözölte a felszabadult erdélyi iskolák tanuló ifjúságát és könnyekig megható levelezés indult meg növendékeink és az erdélyi iskolák leánykái között. A szeptemberi nagyszerű élmények hatóereje, a szenvedésből és örömből, a rabságból és felszabadulásból létrejött energiaforrás hatósugarai az egész iskolai esztendőt besugározták.”
A diáklányok közti levelezés-program indulása nyilván nem alulról jövő spontán kezdeményezés volt, hanem az iskolák, ez esetben a debreceni Dóczi Leánynevelő Intézet Leánygimnáziuma és a kolozsvári Református Leánygimnázium tanárai által bátorított, szervezett program.
A logisztikai feladatok (címek összegyűjtése, szétosztása stb.) elvégzésében bizonyára szerepet kaphattak az iskola 11. számú, Lorántffy Zsuzsanna cserkészlánycsapatának tagja is; a Dóczi Intézet 1940‒1941-es évkönyvéből tudjuk, hogy a cserkészcsapat ajándéka, a „hímzett zászlószalagos magyar zászló” már 1940. szeptember elején megérkezett a kolozsvári Református Leánygimnáziumba.
Az 1919-ben alapított, saját épülethez a református egyház támogatása és erős civil összefogás eredményeként 1927-ben jutó kolozsvári Református Leánygimnázium (a mai Apáczai Csere János Líceum elődje) a két világháború közti Erdély egyetlen magyar nyelvű oktatást biztosító református leánygimnáziuma volt.
Az iskola létrejöttének, felépítésének története a korabeli közgondolkodásban erőteljesen kötődött Makkai Sándor püspök alakjához, ugyanakkor az erdélyi magyarság számára a trianoni békét követő passzív rezisztencia korszakából való kilépés és a sikeres kisebbségi érdekérvényesítés példáját is képviselte.
A Református Leánygimnázium 1940‒1944 között kiadott évkönyveiben (korabeli szóhasználatban értesítőiben) nem találtam utalást sem a levelezési programra, sem a zászlóra.
Ha a levelezés megszervezése önmagában felülről irányuló kezdeményezés is volt, maga a levelezés folyamatának alakulása azonban már a résztvevő felek igényei szerint spontán alakult a barátságok formálódásának dinamikája szerint: az itt közreadott szövegek tanúsága szerint az elindításon túl a felnőttek semmilyen külső kontrolt nem gyakoroltak fölötte.
Vallasek Júlia: Tucsi és Nunci – két református diáklány levelezése a második világháború éveiben című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 21. évfolyamának 6. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
