Gyufásdobozra írták a szovjet lágerekben elhunytak nevét
2015. február 26. 11:41
Neve: O-235.
Sabján Ferencné Marczin Borbálát 1945. szeptember 24-én, a családja körében megünnepelt 18. születésnapján hurcolták el a szovjetek. A kényszervallatást követően, kémkedés vádjával 10 évi kényszermunkára ítélték, majd szabadulásáig, 1953-ig a legnehezebb fizikai munkát végeztették vele a szibériai Tajmírban, majd a sarkkörön túl, Norilszk városában, s miután hazatért, évtizedekre hallgatásra ítélték. A múlt hétvégén, 88. éves korában elhunyt asszony fogsága idején az O-235. számú rab néven szerepelt, élettörténete pedig szomorú látleletet ad e korszak borzalmairól, fejtette ki Máthé Áron.
A Nemzeti Emlékezet Bizottság történésze előadásában felidézte: 1945-öt Európában sokan a nulladik évnek tekintették, például ekkor köszöntött az emberiségre az atomkorszak, de sok szempontból is új időszámítás kezdődött. A szovjet dicshimnuszokból keveset érezhetett a nép, sokaknak inkább a tömeges erőszaktétel és a rabságba hurcolás jutott elsőre eszükbe a szovjetek kapcsán. A tömeges deportálások megindítása szervesen összefonódott a magyarországi szovjet hatalom kiépítésének szándékával, s abban a magyar kommunisták tettestársként működtek közre – emelte ki Máthé Áron. A leszámolás történhetett a vélt (megfélemlítési szándék) vagy valós ellenféllel szemben is (önvédelmi reflexek kiiktatása), erről pedig több mint négy évtizedig nem lehetett írni, magyarázta a kutató, hozzátéve, hogy a hazatérteket hallgatásra kötelezték, ami egy újabb súlyos traumához vezetett.
A hadifogolytáborok kutatása már 1949-ben megkezdődött – hívta fel a figyelmet e kevésbé ismert tényre Stark Tamás, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos munkatársa. A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége ugyanis már 1949-ben létrehozta Münchenben saját hadifogoly-szolgálatát; ez a néhány önkéntes munkatársból álló szervezet a visszatért német foglyok jelentései alapján próbálta meg összegyűjteni azoknak a magyaroknak a nevét, akik még a Szovjetunióban voltak, és a táborokra vonatkozóan is gyűjtött adatokat.
Az így létrehozott, több ezer kartonból álló adatbázis alapján készítette el Palásthy Rezső az 1950-ben megjelent Fehér könyvet, amelyet több nyelven is kiadtak. Részben e kampány hatására 1951-ben az ENSZ létrehozott egy ad hoc bizottságot a világ különböző részein (különös tekintettel a Szovjetunióra) dolgoztatott kényszermunkások és hadifoglyok helyzetének feltárására. A rendszerváltással a hadifogoly-kutatásokat illetően valóságos robbanás következett be, ugyanis visszaemlékezések tucatjai jelentek meg; 1989-ben látott napvilágot Szebeni Ilona Merre van magyar hazám? című munkája, illetve szintén ebben az évben Csalog Zsolt M. Lajos, 42 éves című könyve, majd az ezredfordulón a Rózsás János szerkesztette GULAG-lexikon.
Stark Tamás szerint politikai oka volt annak, hogy az elhurcoltakat hadifogolynak nevezték, ezzel ugyanis azt kívánták jelezni, hogy sorsukért a háború okolható, s nem a kényszermunkatáborok áldozatai voltak. „A vájná az vájná” (A háború az háború) – idézte a szakember ennek alátámasztására Rákosi Mátyás megnyilatkozását, amely 1947 tavaszán, a debreceni hadifogoly-átvevő tábor megtekintése nyomán hangzott el.
Az elhurcoltak munkájára szükség volt a háború utáni újjáépítés miatt is: a szovjet vezetés már 1943-ban konkrét igényt formált arra, hogy jóvátételként felhasználhassa a legyőzött országok polgárainak munkáját. Stark Tamás kutatásai szerint a 600 ezer elhurcolt hadifogolyból mintegy 200 ezren nem tértek vissza, de áldozatok voltak azok is, akik hazajöttek, mert némaságra lettek ítélve. A legnagyobb tragédia pedig az volt, hogy ők egy olyan országba tértek vissza, amely nem sokban különbözött a lágereknek otthont adó szovjet birodalomtól.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
