Gerillaharcot vívtak a mecseki láthatatlanok a szovjetek ellen

2024. november 5. 19:35 Múlt-kor

November 4-én a szabadságharc sorsa megpecsételődött. „Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van.” –  hangzott el a híres mondat Nagy Imre miniszterelnöktől. A szovjet tankok azonban egyre közelebb értek a fővároshoz és az ország nagyobb központjaihoz, így Pécshez is.

Mielőtt a várost elfoglalták, a forradalomért tovább küzdők csoportjai a Mecsekbe menekültek, ahol szakaszokba és rajokba szerveződve két nap alatt egyes – valószínűleg túlzó – becslések szerint akár 4000 ember is összegyűlhetett. A Mecsek adottságainak és helyismeretüknek köszönhetően a többségében civil, képzetlen szabadságharcosok sikerrel vették fel a küzdelmet a szovjetekkel.

Az erdőben kisebb csoportokra osztva gyakorlatoztak és gerillahadviselést folytatva támadták az ellenséget, helynevekkel és becenevekkel különböztetve meg egymást. Ilyen volt az „Ottó-szakasz” is, ami nevét vezetőjéről, Málics Ottóról kapta. Ők november 14-én a pécsváradi rendőrőrsnél történt összecsapásban is részt vettek. Málics itt fejlövést kapott, nem sokkal később pedig belehalt sérüléseibe.

Gázmaszkos fegyveres a Kossuth téren, a szabadságharc ikonikus helyszínén (Kép forrása: Fortepan / Nagy Gyula)

A Mecsek harcban áll

A „láthatatlanok” vezetője, a „Gazda”, vagyis dr. Horváth Géza volt. Zágrábban végzett orvosi egyetemet, de a forradalom előtti években bérszámfejtőként dolgozott, a szovjetek bevonulása után ő szervezte meg a mecseki szabadságharcosokat. Vezetőtársaival november közepéig sikeresen irányították az ellenállást, orvosként pedig igyekezett ápolni és megmenti a sérült felkelőket.

Nagy József alig húszéves volt a forradalom kitörésekor, nemzetőr lett és a mecseki „láthatatlanokhoz” csatlakozott. Személyes beszámolójából kiderül, hogy rövid idő alatt komoly kiképzést kaptak azoktól a felkelőktől, akik rendelkeztek katonai múlttal, sőt esküt is tettek, hogy hűségesek maradnak a forradalom eszméihez. Ő is ott volt, amikor Vágotpusztát aknatalálat érte, a „láthatatlanok” ezt követően indultak Pécsváradra.

Nagy volt az egyik, aki a sebesült Málics Ottót támogatta és a „Gazda” utasítására kórházba segítette, de az életét már nem tudták megmenteni. A november 14-i események után a Gazda felmentette őket esküjük alól, Nagy József pedig hazament. November 17-én bementem a munkahelyemre. A kollégáim meglepődtek. „Miért jövök én vissza?” – kérdezték. Azt hitték, meghaltam. Már a koszorúra is összegyűjtötték a pénzt. – emlékezett vissza.

Márciusban újrakezdjük a szabadságharcot

November közepétől a szabadságharc ellenállói létszáma apadni kezdett. Sokan a harcokban vesztették életüket, mások Jugoszláviába menekültek. A szovjet katonák és a magyar rendőrség is egyre több „láthatatlant” tartóztatott le. Januárban már a tárgyalások is megkezdődtek, ezzel párhuzamosan a kommunista sajtó is felkapta történetüket és gyávának, bujkáló hazaárulónak bélyegezték őket. Rablóknak és közönséges gyilkosoknak állították be az ellenállókat, akikről többször írták, hogy hidegvérrel számoltak le a környék rendszerhű hivatalnokaival.

A szabadságharc résztvevői Budapest romjai között (Fortepan / ETH Zürich)

A „láthatatlan-perek” végén súlyos ítéletek születtek, de az ellenálló lelkületet nem tudták megtörni. Új szervezkedés indult meg februárban. „Márciusban újrakezdjük!” – szólt a felhívás, amire a hatóságok is reagáltak: „Ha újrakezditek, újra kaptok!”

Március 14-én letartóztatták a szervezőket. Petrus Józsefet, mint elsőrendű vádlottat állították elő, őt halálbüntetésre ítélte a bíróság. A mecseki „láthatatlanok”, akik két héten át sikeresen küzdöttek a sokszoros túlerőben lévő szovjet csapatok ellen, a következő évtizedekben eltűntek a közbeszédből.

Történetük az elmúlt években került előtérbe, önfeláldozó ellenállásukról dokumentumfilm is született, ahol maguk a „láthatatlanok” számolnak be az eseményekről, bejárva az ellenállás helyszíneit, a Mecsek rejtett zugait.