Galéria: a 19. század „bajuszcsészéi” és „bajuszkanalai”

2019. szeptember 29. 11:33 Múlt-kor

A 18. század borotvált, parókás férfidivatjának a 19. században az arcszőrzet újbóli népszerűvé válása vetett véget. A bajusz különösen széles körben elterjedtté vált a társadalom minden szegmensében, és formázásának újabb és újabb formái jelentkeztek. Ezek közül a legáltalánosabb a viasszal való bekenés volt – a megolvasztott anyagot a bajuszra kenték, ahol megszilárdult.

A viasz kiválóan tartotta az arcszőrzet kívánt formáját – egészen addig, amíg a férfi meg nem próbált egy pohár meleg kávét vagy teát elfogyasztani: a felszálló gőz újból megolvasztotta a viaszt, amely aztán egyenesen a pohárba folyt, bajsza pedig visszaesett természetes állapotába. További gond volt a viasszal nem kezelt bajszok esetében is, hogy az ilyen forró italok gyakran megfogták, elszínezték a szőrt.

1860-ban egy Harvey Adams nevű találékony angol férfi szokatlan újítással jelentkezett: a „bajuszcsészével”, egy „bajuszvédővel” rendelkezett a csésze szájánál, egy apró nyílással, amelyen át a folyadék a szájba juthatott, azonban nem érintkezett a száj feletti szőrrel, amelyet a gőz sem érhetett el.

Adams találmánya nagy népszerűségre tett szert mind a viktoriánus Angliában, mind a tengerentúlon. Idővel már korántsem csak teás-, illetve kávéscsészék készültek bajuszvédelemmel, de akár egy pint (0,47 liter) űrtartalmú korsók is. Mindazonáltal mivel a forró italokat jellemzően kis csészéből szokás inni, a kisebb méretű pohárkák voltak elterjedtebbek.

A „bajuszcsészék” többsége porcelánból, díszes megmunkálással készült, gyakran tulajdonosuk nevével vagy monogramjával ellátva. A különleges ivóalkalmatosságok féltett kincsnek számítottak, ahogy egy 19. századi brit apróhirdetés is mutatja:

„JUTALOM – Ha a Hölgy, aki ELLOPTA EGY ÚRIEMBER BAJUSZCSÉSZÉJÉT szombat este a Little Dust Panben [„kis szemétlapát”] azonnal jelentkezik, INGYEN MEGKAPJA A CSÉSZEALJAT.”

Adams csészéinek sikerén felbuzdulva nyújtottak be többen is az elkövetkező években egy hasonló kialakítású kanálra szabadalmi kérelmet.

Az első „bajuszkanálra” vonatkozó kérelmet 1868-ban nyújtotta be Solon Ferrer New York-i evőeszköz-készítő. Gyakorlatilag ugyanazon az elven védte a férfiak bajszát, mint Adams csészéje.

A „bajuszkanál” különféle változataira csak az Egyesült Államokban húsz embernek sikerült szabadalmat nyernie. Egy 1873-as szabadalmi leírás a következőképpen foglalja össze jellemzőit:

„A pajzs oly módon van kiképezve, hogy a kanál felhasználója a szokásos merítő mozdulattal megfelelő mennyiségű levest engedjen bele, utóbbit úgy lehetséges a szájhoz juttatni vele, hogy a folyadék semmilyen része nem kerül kapcsolatba a bajusszal (…) A védő hosszant nyúlik a kanál hegyétől a nyél kezdetéig, körülbelül a merő rész felét fedetlenül hagyva. A védő azonban ki is van vágva oly módon, hogy akkora nyílás keletkezzen, amelyet felülről és alulról könnyen átfoghatnak az ajkak, és a kanál megdöntésével annak tartalma szabadon a szájba folyhasson.”

A „bajuszkanál” (későbbi nevét „etikettkanál”) szintén nagy népszerűségnek örvendett a 19. századi angolszász világban, és készültek jobb- és balkezes felhasználásra is – egyes változatai levehető nyéllel rendelkeznek, melyet bármelyik oldalára fel lehet szerelni.

A különleges poharak és evőeszközök többsége a 19. századból származik, mivel a 20. század elején az arcszőrzet ismét népszerűségvesztésen ment át, nem kis részben az első világháború pokla miatt. A „szabályos”, gondosan formázott bajszot lehetetlen volt karban tartani a lövészárkok körülményei közt, a túl nagy arcszőrzet pedig a gázálarc viselését is akadályozta, azaz az életveszéllyel volt egyenlő.

Az 1920-as és 1930-as évekre a bajusz önmagában újra divatba jött – gondoljunk csak Salvador Dalíra vagy Clark Gable-re –, azonban ugyanez nem mondható el a hozzájuk igazított étkészleti elemekről, amelyek mára ritka gyűjtői darabokká váltak.