Ferenc József jobbkeze, flottaparancsnok és kormányzó, majd egy letűnt korszak jelképe – ki volt valójában Horthy Miklós?

2018. február 9. 13:08 MTI

1868. június 18-án született Kenderesen nemesi családban, apja, nagybányai Horthy István a főrendiház tagja volt. Gimnáziumi tanulmányait Sopronban végezte németül, majd 1882-től a fiumei tengerészeti akadémia növendéke lett. A törekvő és kiválóan sportoló fiatal tiszt gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1909-től az általa igen tisztelt Ferenc József szárnysegédje volt.  

Az első világháború kitörésekor sorhajókapitányi rendfokozatban a Habsburg csatahajó parancsnokává nevezték ki, majd a flotta legkorszerűbb hajóját, a Novarát irányította. 1917-ben áttörte az otrantói tengeri zárat, az ütközetben ő maga is komoly sebesüléseket szenvedett; későbbi kultuszának egyik fontos eleme volt „az otrantói hős” képe. A háborús vereség 1918-ban már ellentengernagyként és a flotta parancsnokaként érte.

A Tanácsköztársaság idején a szegedi ellenforradalmi kormány úgynevezett nemzeti hadseregének fővezére lett, a kormány augusztusi lemondása után Siófokon rendezte be főhadiszállását. Önálló katonai igazgatást vezetett be a Dunántúlon, a különítményesek megtorló akcióit, a „fehérterrort” ugyan nem támogatta, de nem is tett ellene semmit. Emlékirataiban elismerte a bűntettek tényét, de nem vonta kétségbe létjogosultságukat: „A földre szabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette” - írta.

A Budapestet megszállva tartó románok távozása után, 1919. november 16-án fehér lovon vonult be a fővárosba. A mögötte álló haderő és a zűrzavarnak véget vetni akaró antant nyomására a nemzetgyűlés 1920. február 27-én elfogadta az állami főhatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló törvényt, amely az államfői teendők ideiglenes ellátására bevezette a kormányzó intézményét. Március 1-jén a tisztségre Horthyt választották meg, létrejött a király nélküli királyság. (A kormányzó jogkörét később többször bővítették.)

A trónjáról lemondott IV. Károly 1921-ben kétszer is megkísérelte a visszatérést, de Horthy - jóllehet hűséget esküdött neki - a kisantant fenyegetései miatt nem volt hajlandó átadni a hatalmat. A nemzetgyűlés a második királypuccs után, 1921. november 6-án - Magyarország történetében immáron harmadszor - kimondta a Habsburgok trónfosztását. Horthy helyzete végleg megszilárdult, megkezdődhetett az igazi konszolidáció.

A kormányzó Bethlen Istvánt nevezte ki a kormányfői tisztségbe. A következő évtizedben sikerült a gazdasági újjáépítés, másfelől viszont sok tekintetben konzerválódtak a háború előtti állapotok, a parasztság helyzete a földosztás ellenére is nyomorúságos maradt. A nagy gazdasági világválság megroppantotta Magyarországot is, Bethlen 1931-ben távozni kényszerült, őt Károlyi Gyula, majd 1932-ben a feltétlen Mussolini-barát, a náci Németország felé nyitó Gömbös Gyula követte.

A harmincas években bekövetkezett az, amit Horthy el akart kerülni: felerősödtek a szélsőségesek, a politikai rendszer pedig a parlamentarizmus keretei ellenére is egyre inkább jobbra tolódott. Az egymást követő kormányok fő külpolitikai céljuk, a trianoni határok revíziójának teljesülését a német és az olasz tengelytől remélték, átmenetileg sikerrel, a bécsi döntések nyomán jelentős területek kerültek vissza. Horthy maga többször járt Németországban, de Hitlert nem szívelte, ami kölcsönös volt.

A második világháború kitörése után Magyarország a fegyveres semlegesség politikáját követte, de a revízió áraként a mozgástér egyre szűkült, és Jugoszlávia német lerohanása idején, 1941 tavaszán a konfliktus már nem volt elkerülhető. Az ország 1941 júniusában belépett a háborúba, és a szovjet frontra küldte a tragikus sorsú 2. magyar hadsereget. Itt szolgált fia, Horthy István, a kormányzó-helyettes, aki 1942 nyarán repülőgépének máig tisztázatlan okból történt lezuhanása miatt meghalt. Horthy támogatta a Kállay-kormány hintapolitikáját, a titkos béketapogatózásokról azonban a németek is tudomást szereztek.

A kormányzót Klessheimbe hívták tárgyalni, hogy ne tudja megakadályozni az ország 1944. március 19-i német megszállását. Az év során még sikerült lemondatnia a feltétlen németbarát Sztójay Dömét, helyére Lakatos Gézát nevezte ki kormányfővé, majd nyáron - késve és külső nyomásnak is eleget téve - leállította a zsidók vidéken már megkezdődött deportálását. Horthy támogatta az 1944. októberi elvetélt kiugrási kísérletet, de miután a Gestapo elrabolta Miklós fiát, október 16-án aláírta lemondását, és átadta a hatalmat a nyilas „nemzetvezető” Szálasi Ferencnek.

Másnap családjával együtt a bajorországi Weilheimbe internálták, és az SS őrizetére bízták. 1945 májusában amerikai fogságba került, s még az is felmerült, hogy háborús bűnösként állítsák bíróság elé, ami teljesen megdöbbentette. Végül csak tanúként hallgatták meg a Magyarország német helytartója, Edmund Veesenmayer elleni perben, de haza már nem engedték (ő maga azt szerette volna, ha visszakapja tisztségét, és tárgyalóasztalhoz ülhet a békekötéskor). A hetvenhét éves politikus már egy letűnt korszak jelképe volt, amit nemsokára ő maga is belátott, és visszavonult a politikától.  

Családjával a Lisszabonhoz közeli Estorilban telepedett le, és megírta emlékiratait. Az 1956-os forradalom új reménnyel töltötte el, de a szabadságharc eltiprása megviselte, apátiába esett. Horthy Miklós néhány hónappal később, 1957. február 9-én halt meg, végakaratához hűen hamvait csak a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulása után, 1993-ban hozták haza s temették újra Kenderesen, nem állami szertartás keretében.