Felkészületlenül mentünk a Nagy Háborúba

2015. január 27. 15:04 Múlt-kor

Nincs konszenzus

Tavaly volt a századik évfordulója annak, hogy Gavrilo Princip szerb diák Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét, Chotek Zsófiát, ami lényegében az első világháború közvetlen kiváltó okának bizonyult. A centenáriumi év igen mozgalmasra sikerült, itthon egymást érték az első világháborúról szóló konferenciák, új, eddig nem ismert naplókat és fotókat ismerhettünk meg, számos tudományos és ismeretterjesztő kiadvány látott napvilágot. Sikerült méltóképpen megemlékeznünk az első világháborúról?

Ha a mennyiségi mutatókat nézzük, aligha lehet okunk panaszra. Ahogy Ön is említette, valóban sok konferencia, illetve izgalmas, érdekes kiállítás volt tavaly nálunk. A nagyközönség sok újat tudhatott meg a világháború alatti Magyarországról, főleg a hátországbeli életről, ugyanakkor viszonylag kevés szó esett a harcolókról. A katonák leginkább áldozatként szerepeltek, és mint hősök emlékeztünk rájuk. A régimódi – mondjuk úgy: klasszikus – hadtörténeti megközelítés viszont szinte alig volt jelen. Ez részint érthető: a háború társadalomtörténeti vonatkozásai világszerte – így nálunk is – egyre nagyobb figyelmet kapnak. Ugyanakkor azt is demonstrálja, hogy hadtörténeti kutatások az első világháború vonatkozásában Magyarországon évtizedek óta szinte alig folytak; kevés szakember foglalkozik ezzel a korszakkal. A konferenciák előadáscímei izgalmas témákat sejtetnek, ám mögöttük többnyire hiányzik az új eredmény. „Ex nihilo nihil fit” – mondták a régiek. Igazuk volt… És ami számomra a legfeltűnőbb: a rendezvényeken egyáltalán nem szerepelnek témaként a világháborúval kapcsolatos legfontosabb kérdések. Például, hogy mi magyarok mit kerestünk ebben a háborúban. Olyan, mintha az egész valami természeti katasztrófa lett volna, amit elődeink végigszenvedtek, sokan – nagyon sokan – közülük meghaltak, de mindannyian hősiesen helytálltak és elsősorban ezért emlékezünk rájuk.

A legfrissebb sajtóhírek szerint Recep Tayyip Erdogan török államfő csak azért teszi egy nappal korábbra a Gallipoli-félsziget ostromának centenáriumi ünnepségeit, hogy a lehető legkisebb visszhangot kapjon a szintén azon a napon esedékes megemlékezés az örmény népirtásról. Mennyire látja átpolitizáltnak ma az emlékezetpolitikai kérdéseket?

Ez a jelenség nagyon is jelen van, hiszen természetesen minden érintett hadviselő félnek mások a preferenciái, mindenkinek valami más fáj jobban. Nekünk – úgy tűnik – egyetlen ilyen van, s ha majd közeledünk a százéves évfordulóhoz, lehet, hogy Trianon egyre inkább előtérbe kerül. Az, hogy bizonyos problémák (például az örmény népirtás vagy éppen Gavrilo Princip tettének megítélése) újra napirenden vannak, azt jelzi, hogy – hiába az eltelt száz év – ezek nem oldódtak meg, de nem is oldódhattak meg, egyszerűen nem alakult ki róluk tartós konszenzus.

Pollmann Ferenc

Hasonlóan problematikus a háborús felelősség kérdése, amelyről száz éve tart a történészi vita. Hol tart ma ez a folyamat?

Ennek a vitának több korszaka volt, az elsőt az határozta meg, hogy a győztes antantállamok a versailles-i békébe is belefoglalták a vesztesek háborús felelősségét. A vesztes államok ez ellen természetesen felemelték a hangjukat, aminek következtében heves nemzetközi vita alakult ki. Az egyoldalú német felelősség tézise később egyre inkább tarthatatlanná vált, majd az ötvenes években, a nagy német-francia összeborulás kapcsán az érintett felek a megbékélést erre a területre is kiterjesztették. Ebbe a kialakulóban lévő konszenzusba „rondított bele” az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején Fritz Fischer neves hamburgi történészprofesszor, aki az újonnan előkerült levéltári forrásokból azt a következtetést vonta le, hogy mégiscsak Németország volt a háború fő felelőse, a Német Császárság kialakulásától Hitler bukásáig tartó folyamat pedig összefügg. Fischer gyakorlatilag egyenlőségjelet tett a náci rezsim és a vilmosi Németország közé, ami azonban több szempontból sem állja meg a helyét. Azok az elméletek, amelyek a két világégést egységes egészként, mint 20. századi világháborút kezdték kezelni, mindenesetre jó adag muníciót kaptak a Fischer-tézisekből.

A német felelősség szinte önostorozó módon történő túlhangsúlyozása – ismeretes módon – vitát váltott ki főleg Németországon belül. Fischer tézisei eredeti formájukban ma már fenntarthatatlanok. Ugyanakkor a múlt század nyolcvanas éveinek vége felé néhány történész kezdte kétségbe vonni, hogy a Monarchia csakugyan csupán Németország „önálló akarat nélküli szatellitje" lett volna – ahogy azt Fischer és hívei állították. Bonyolult összefüggésrendszert véltek felfedezni bécsi és berlini politikusok között. Szerintük egyes osztrák-magyar diplomaták saját habozó döntéshozóikat próbálták a háborús döntés meghozatalára késztetni azzal, hogy megkérték a németeket: gyakoroljanak nyomást Bécsre a háború mielőbbi megindítása érdekében. Nem hiányzik természetesen a képzeletbeli palettáról az antant felelősségének firtatása sem. Niall Ferguson brit revizionista történész például a múlt század kilencvenes éveinek végén azt állította, hogy Nagy-Britannia felelőtlen politikája döntő mértékben járult hozzá a háború kirobbantásához. Az ezredfordulót követően aztán néhány történész az oroszokat vette elő, azt állítván, hogy Oroszországban 1914-re felülkerekedtek a háború hívei és hogy az oroszok konkrétan készültek a háborúra, igaz, nem a Balkánon vagy Közép-Európában, hanem a régi hagyományos orosz külpolitikai célokat követve a Boszporusz környékén. Az oroszok „tűzvonalba kerülése” kihatással volt Szerbia világháborús felelősségének firtatására is, amire déli szomszédainknál érthető módon rendkívül hevesen reagáltak.

1. Nincs konszenzus
2. „Manapság nem vívnak preventív háborúkat”
3. Conrad és a mozgósítás