Felgyújtották az Eureka Hotelt a lázadó bányászok

2024. december 4. 20:21 Múlt-kor

Az arany napjainkig az egyik legértékesebb nemesfém, ezért nem meglepő, hogy birtoklásáért számos háborút indítottak.  A 19. században a Brit Birodalom egészen odáig merészkedett, hogy saját ausztráliai gyarmatán élő bányászaival is fegyveres konfliktusba keveredett. A munkások viszont nem hátráltak és felvették a küzdelmet a fenyegető ellenséggel.

Több tízezer bevándorló érkezett Nagy-Britanniából, Európából és még az Amerikai Egyesült Államokból is. A Victoria állam északi részén található Rutherglen település lakossága pár éven belül kétezerről hatvanezerre emelkedett, a gazdag aranymezőinek köszönhetően. Ausztrália pedig csakhamar a világ aranytermelésének egyharmadát adta.

Nem mind arany, ami fénylik

A nyereséget azonban nem a gyarmatiak, hanem Nagy-Britannia fölözte le. Annyi aranyat exportáltak a ködös Albionba, hogy a birodalom minden külföldi adósságát ki tudta fizetni.

https://en.wikipedia.org/wiki/Eureka_Rebellion#/media/File:Doudiet_Eureka_Riot_-_Burning_of_Bentley's_Hotel_1854.jpg

A fejlődés nem mindenhol volt kézzelfogható, hiszen a gyors növekedésnek köszönhetően a gyarmati városok valóságos bányász táborokká alakultak, melyek elképesztően zsúfoltak és mocskosak voltak. Lakóik pedig nem rendelkeztek semmilyen politikai jogokkal, többek között nem vásárolhattak földeket és nem is szavazhattak. A közhangulatot tovább rontotta, hogy az újonnan kinevezett kormányzó Charles La Trobe minden munkást egyfajta adó befizetésére kötelezett, melynek összege 30 shilling volt havonta.

1851 augusztusára már gyűléseket szerveztek az új adónem ellen, mire a kormányzó rendkívül cinikus módon válaszolt: a fizetendő díj összegét 3 fontra emelte. Ekkor a viszonylagos nyugodt tiltakozások vad tüntetésekbe csaptak át. A gyarmati kormányzat ezekre még szigorúbb intézkedésekkel, letartóztatásokkal és börtönbüntetésekkel felelt. A bányamunkások már azért is elveszíthették a szabadságukat, ha az egyébként megvásárolt bányászati engedélyük nem volt náluk.

Miután a James Scobie nevű dolgozót tisztázatlan körülmények között meggyilkoltak teljesen elszabadultak az indulatok. A feltételezett elkövető a gazdag brit állampolgár James Bentley volt, aki hotelhálózat tulajdonosa volt, így jóval az átlagemberek fölött állt anyagi szempontból.

Lázadás csákánnyal a birodalom ellen

Nem meglepő, hogy az ellenállás a bányászok körében még szervezettebbé vált. Fegyveresen Bentley legnagyobb hoteléhez az Eurékához vonultak és fel is gyújtották. Ekkor az irányítás teljesen kicsúszott a britek kezéből.

1854. december 3-án az Egyesült Királyság haderejének válogatott csapata, a gyarmati rendőrség tagjaival kiegészülve megtámadták a lázadó bányászokat. Ők már felkészülten várták a támadást, szekereikből és különböző faanyagokból rögtönzött erődöt húztak fel.

Illusztráció: Alexander Schramm Jelenet Dél-Ausztráliában (1850)

A csata meglehetősen rövid ideig, mindössze negyedóráig tartott, a csákányokkal és ásókkal felszerelt munkásoknak esélyük sem volt a kipróbált brit alakulatok ellen. Így a lázadásnak sem sikerült nagyobb teret nyernie. Mégis elképesztő nagy hatással volt a brit korona gyarmatainak kormányzásának további sorsára.

A csatát elvesztették, viszont a háborút nem, hiszen a gyarmati sajtó mélyen átérezte a társadalmi problémákat és szimpatizált az ügyükkel. A melborune-i polgárok ezrei tüntettek napokon keresztül a fővárosban, a közvélemény teljes mellszélességgel kiállt a csatában elfogott vagy lemészárolt munkások családjai mellett. A lázadásban túszul ejtetteket így egy bíró sem merte hosszú börtönbüntetésre, még kevésbé halálra ítélni.

Ezen kiállás lett az alapja később számtalan társadalmi egyenlőségre irányuló mozgalomnak, melynek következtében a bányászati munkálatokat végző személyek életkörülményei fokozatosan javultak, az idő előrehaladtával pedig fokozatosan több politikai jogra tettek szert.