Fél évszázada fenyegeti egy óceánban fekvő hidrogénboma az amerikai kisváros lakóit

2016. február 23. 08:35

A számtalan ún. „törött nyíl”, vagyis eltűnt nukleáris fegyver egyike, a Mark-15 típusú hidrogénbomba 1958. február 5-én az amerikai hadsereg szimulációs gyakorlata során, egy légi baleset következtében esett az Atlanti-óceánba. A bombát szállító B-47-es bombázó a bevetés során egy F-86-as vadászgéppel ütközött össze, aminek következtében a B-47-es kényszerleszállást hajtott végre egy Savannah közelében található légi bázison. A pilóta, Howard Richardson a kényszerleszállás előtt engedélyt kért, hogy a bombát ledobva csökkenthesse a gép súlyát és a landolásnál esetlegesen bekövetkező robbanás kockázatát. A bomba a Tybee-sziget közelében robbanás nélkül zuhant a vízbe, a legénység megmenekült, Richardson pedig megkapta a Kiváló Repülő Keresztet.

A bombát azonban hiába keresték a balesetet követően két hónapon át, a rossz időjárási és látási viszonyok közepette nem sikerült a nyomára bukkanni. A hadsereg 1958. április 16-án bejelentette, hogy a bomba „visszavonhatatlanul elveszett”. Manapság számos szakértő – a légierő 2001-es jelentésére hivatkozva – úgy véli, jobb, ha nem keresik tovább a bombát, mivel nem valószínű, hogy felrobbanna, a kiemelése azonban jelentős kockázattal járna. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet. A veszélytelenség mellett érvelők többsége ugyanis egy fél évszázaddal a balesetet követően megtalált dokumentumra alapozza az álláspontját, amelyen a bombával kapcsolatban szerepel a „simulated” (ez esetben: ál, nem valódi) szó, amely az amerikai légierő szerint azt jelenti, hogy a szerkezet nem volt alkalmas nukleáris robbantás kivitelezésére.

Douglas Keeney hadtörténész egyszerűen nevetségesnek tartja, hogy egy, az esemény után 50 évvel megtalált iratra hivatkozva érvelnek a bomba ártalmatlansága mellett, mivel számos dokumentum ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Keeney többek között az 1966-os kongresszusi meghallgatásra hivatkozik, amely során megállapították, hogy a bomba teljes harcértékű volt, és uránium mellett plutóniumot is tartalmazott. Keeney szerint az erről tanúskodó civil és katonai csoport is börtönbüntetésre számíthatott, amennyiben hazudott, ezt pedig feltehetően nem kockáztatták meg. Ha pedig a robbanás mégis bekövetkezne, százszor nagyobb detonációt eredményezne, mint, mint amit a hirosimai áldozatok élhettek át 1945. augusztus 6-án. 

Bár a kormányzat nem keresi tovább a bombát, a helyiek többsége nem felejtette el, hogy egy alvó szörnyeteg közelében él. A bombakereső csapat állomáshelyén például egy éttermet nyitottak, ahol a bombakeresők egykori kellékei lógnak a falakon, emlékeztetve a lakókat a több mint fél évszázaddal előtt bekövetkező eseményre. Az új lakosok általában megrökönyödve hallgatják a helyiek nukleáris fegyverről szóló történeteit. És olyan is akad, aki maga ered a halálos fegyver nyomába: a légierő egykori pilótája, a Savannah közelében élő Derek Duke 2004-ben magas sugárzási értéket mért egy zátonynál, a kormányzati vizsgálat azonban megállapította, hogy a radioaktivitás a helyszínen nem tér el a normális szinttől.