Expedíció a mocsaras pokolban – így találta meg Stanley Livingstone-t
2016. november 16. 08:25
Véres Afrika
Stanley a kontinens középső vízgyűjtő területeit járta be, és ő lett az első ember, aki Afrika legnagyobb felületű tavát, a Viktória-tavat megkerülte, majd a Tanganyika-tó érintésével a Kongó felső folyása, a Luababa folyó segítségével kijutott az Atlanti-óceánig.
A vetélytársaival és a természeti körülményekkel elkeseredett küzdelmet vívó Stanley olykor pisztollyal bírta gyorsabb iramra teherhordóit, máskor pedig szó szerint háborút folytatott a bennszülöttek ellen. A több mint hétezer kilométeres, 1001 (más források szerint 999) napig tartó út vérfagyasztó kalandjai során több mint háromszáz emberéből 227 elhunyt. Az elefántcsonttal megpakolt és élményekkel teli újságíró természetesen könyvet írt útjáról, ennek címéből ered a fekete kontinens kifejezés. 1878-ban Mark Twain így írt róla: „Stanley lesz az egyetlen ma élő ember, akire száz év múlva is emlékezni fognak”.
Habár Livingstone felkutatása és az afrikai expedíciók valóban jót tettek Stanley hírnevének, 1878 utáni afrikai tevékenysége már kevésbé. Mivel a briteket nem érdekelte Belső-Afrika, Stanley a belgák szolgálatába állt, és – humanitárius törekvéseknek láttatva – megteremtette a későbbi Kongó Szabadállam nevű gyarmat infrastruktúráját.
A „Közép-afrikai Nemzetközi Fejlesztési Társaság” vezetőjeként Stanley hihetetlen gyorsasággal utat és vasutat építtetett, gőzhajót indított felfelé a Kongón. Az útjába kerülő törzsfőnököktől csalással vagy erőszakkal szerezte meg a földet, ha szükségesnek érezte, gondolkodás nélkül lövetett; emberei nem véletlenül ragasztották rá a Bula Matari, azaz a Sziklatörő nevet. Ellentmondásos megítélését csak tovább növelte az 1887-1889-es szudáni expedíciója, amelynek keretében a németek szolgálatában álló, muszlim felkelők kezére került Emin pasát kellett kiszabadítania. Embereinek egyik fele elhunyt a trópusi betegségekben, másik fele pedig válogatás nélkül kínozta és gyilkolta a helyieket.
1890-ben visszatért Londonba, ahol hősként fogadták. Viktória királynő még lovaggá is ütötte. A 20. század elején fokozatosan napvilágra kerülő kongói brutalitás azonban már beárnyékolta az újságíróból lett felfedezőt és emlékét. 1904-es halála után sorra derültek ki túlzásai és hazugságai, bizonyítékok kerültek elő az afrikaiakkal való kegyetlenkedéseiről. Ugyanakkor le kell szögezni: az energikus és tehetséges ember tagadhatatlan érdeme, hogy közelebb kerültünk Afrika titkainak megfejtéséhez.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
