Évszázadokon át múmiák maradványaival festettek az európai művészek

2016. szeptember 19. 14:42

A 16. századtól  a 20. század elejéig számos európai festő palettáján jelent meg a mumifikálódott emberi maradványokból készült festék – olvasható a National Geographic honlapján. A módszert többek között Eugene Delacroix is felhasználta világhírű festményén, az 1830-as francia forradalom (júliusi forradalom) által ihletett – és a párizsi Louvre-ben megtekinthető – A Szabadság vezeti a népet című alkotáson. A festők elsősorban telített, átlátszó árnyalata miatt kedvelték az ún. múmiabarnát. Ennek köszönhetően manapság több, az ókori Egyiptomban élt ember maradványainak egy része csodálható meg az európai képtárakban és múzeumokban.

A múmiamaradványok festékanyagként való felhasználása feltehetően még egy ennél is valószerűtlenebb felhasználási módból, gyógyszerként való hasznosításuk gyakorlatából eredt. Európában a kora középkortól kezdve fogyasztottak múmiamaradványokból alkotott készítményeket számos betegség ellen az epilepsziától kezdve a gyomorproblémákig. Nem tudni, hogy azért tartották-e ilyen sokra a múmiák maradványait, mert azt hitték, bitument tartalmaznak (a bitumen – amelynek szintén gyógyászati értéket tulajdonítottak – arab megfelelője a mumia szó), vagy azért, mert úgy gondolták, természetfeletti erőt kölcsönöznek számukra.

Annyi bizonyos, hogy kezdetben gyógyszerekből nyerték ki a festékanyagot, amelyet gyakran értékesítettek a korabeli patikákban az orvosságok mellett. Amikor már hanyatlani látszott a múmiák orvosi célra való felhasználásának gyakorlata, Napóleon észak-afrikai hadjárata újabb „egyiptomániát” indított el az európaiak körében. A korabeli turisták teljes múmiákat hoztak magukkal, hogy kiállítsák a nappalijukban, a „múmiakicsomagoló” partik pedig egyre népszerűbbé váltak. Bár a törvények tiltották a múmiák nyugvóhelyükről való eltávolítását, rengeteg ember- és állatmúmiát szállítottak ezekben az időkben Európába, hogy aztán gőzgépek üzemanyagaként, műtrágyaként vagy éppen művészeti alkotásokhoz használják fel őket. A 20. század elején a művészek felhagytak a bizarr gyakorlattal, de még a Daily Mail egyik 1904-es számában is megjelent egy több ezer éves múmia megvásárlásának céljából feladott hirdetés, amelyben az alkotási vágytól fűtött művész „méltányos áron” próbált meg hozzájutni a szokatlan alapanyaghoz.

A 19-20. század fordulóján Európa művészeinek jelentős részét a C Roberson and Co. látta el festékkel. A cég katalógusában 1933-ig jelen volt a múmiabarna, a vállalat boltjában pedig még az 1980-as években is lehetett múmiatestrészeket látni. Voltak olyan művészek azonban, akik nem is tudták, hogy valójában miből készül a festék. Egy Rudyard Kipling által felidézett anekdota szerint valamikor az 1860-as években egy preraffaelita festő, Lawrence Alma Tadema felvilágosította Kipling bácsikáját, a szintén festő Edward Burne-Jones-t arról, miből is készül valójában a múmiabarna, mire Burne-Jones azonnal elásta az udvaron a festéket tartalmazó tubust. „Fényes nappal lement egy tubus múmiabarnával a kezében, mondván, megtudta, hogy ezt halott fáraókból készítették, így ennek megfelelően el kell ásni” – emlékezett vissza az angol író.

Sally Woodcock, a University of Cambridge's Fitzwilliam Museum Roberson Archívumának kutatója szerint Alma Tadema a Roberson vállalat egyik fontos ügyfele volt, és lehetséges, hogy azt is látta, hogyan készült a múmiabarna. A kutató szerint számos preraffaelita vásárolt múmiabarnát a cégtől, hogy aztán egyiptomi jeleneteket fessen meg, vagyis előfordult, hogy múmiákat festettek le múmiák felhasználásával.

Azt azonban szinte lehetetlen meghatározni tudományos módszerekkel (még tömegspektrometria segítségével sem), pontosan mely alkotásokon bukkan fel a festék. A szín néhány fennmaradt kikeverési útmutatója komoly eltéréseket mutat: sokan a teljes test, mások azonban „csak a legjobb izom” felhasználása mellett érveltek. A technikák ráadásul az évszázadok során változtak, és a művészek különféle olajokat, gyantákat és növényeket használtak fel a festék elkészítéséhez – jegyezte meg Alan Phenix, a Getty Conservation Institute kutatója.