Évekig tartó kísérlettel fejtették meg a neolitikus gipsztemetkezések titkát
2026. május 15. 14:20
Emberi donorokon végzett, öt éven át tartó régészeti kísérlet igazolta, hogy a mintegy 10 ezer évvel ezelőtti délnyugat-ázsiai újkőkori társadalmakban alkalmazott mész- és gipszbevonatok valóban hatékonyan lassították a holttestek lebomlását és szolgáltak bakteriális gátként. Az Archaeological and Anthropological Sciences című folyóiratban nemrég közzétett, a kísérleti régészet eszközeivel megvalósított projekt egyúttal új kérdéseket is felvetett a korai agrártársadalmak szimbolikus vörös okkerhasználatának mennyiségével kapcsolatban.
Az őskori temetkezési rituálék pontosabb megértése érdekében a kutatócsoport három, a tudomány számára felajánlott emberi holttest felhasználásával modellezte a neolitikus (főként levantei) gyakorlatot. A donorok haját, fejbőrét és felkarját vörös okkerrel (vas-oxid tartalmú földfestékkel) festették be, majd a testeket megkötözték. Az első holttestet hidratált mésszel, a másodikat gipszbevonattal (modellgipsszel) borították be, míg a harmadik testet bevonat nélkül, kontrollcsoportként temették el. Öt év elteltével, a sírok exhumálásakor a kutatók szembetűnő különbségeket tapasztaltak a megőrződés mértékében.
A kezeletlen kontrolltest szinte teljesen csontvázasodott, csak elenyésző lágyszövet-maradványok maradtak fenn. A gipszbevonat kemény burkot képezett a második test körül, amelynek belső felületén kiválóan megőrződtek az arc, a test, a haj és a kötözőkötelek lenyomatai; maga a test azonban részben csontvázasodott, és bizonyos csontokban termeszek is megtelepedtek.
A legkiválóbb konzerváló anyagnak a mész bizonyult. Bár a mészburok alatt ez a holttest is részben lebomlott, hatalmas felületeken – a fejen, az ujjakon, a torzón és a hasüregen – épen maradt a bőr, ami bizonyítja a mész vízállóbb, a talajjal való interakciót meggátló és antibakteriális tulajdonságait.
Meglepő eredményt hozott azonban a szimbolikus festék vizsgálata: az öt év elteltével az okker mindhárom esetben szinte teljesen eltűnt (csak a hajban volt kimutatható), ami a kutatók szerint azt jelenti, hogy a több ezer év után is vörösen pompázó őskori leletek esetében az eredeti rituálék során hatalmas, az eddig feltételezettnél jóval nagyobb mennyiségű okkert használhattak.
A kutatás a Közel-Kelet egyik legfontosabb társadalmi tranzíciójához kapcsolódik. A mintegy 10 000 évvel ezelőtti időszakban, amikor a vadászó-gyűjtögető életmódot felváltotta a letelepedett, mezőgazdaságon alapuló társadalom, az állandó településeken megjelentek a temetők és a bonyolult halottkultuszok. A dél-levantei térségben – például Jerikóban vagy 'Ain Ghazal lelőhelyén – feltárt, gipsszel újraformázott emberi (ős)koponyák és az egész testet fedő gipsztemetkezések azt jelzik, hogy a korai közösségek intenzív fizikai és szimbolikus kapcsolatot tartottak fenn halottaikkal.
Az őskori építészetben használt gipsz és az életet, illetve újjászületést szimbolizáló vörös okker temetkezési alkalmazása nem csupán szakrális célt szolgált, hanem – mint azt az exhumálási kísérlet is bizonyította – tudatos és funkcionális technológiai lépés volt a holttestek (akár otthonokon belüli) konzerválására és a fertőzések terjedésének megakadályozására.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
