Európa egyik leghosszabb és legértelmetlenebb háborújához vezetett a prágai defenesztráció
2019. május 23. 17:35 Múlt-kor
Az 1618-as prágai defenesztráció során három katolikus hivatalnokot dobott ki a feldühödött protestáns tömeg a prágai Hradzsin (Hradčany) egyik épületének legfelső emeleti ablakából az utcára. A császári követek túlélték apróbb sérülésekkel a zuhanást, de a 401 éve történt esemény végül Európa történetének egyik legvéresebb konfliktusa, a harmincéves háború katalizátorának bizonyult.
Gyűlnek a fellegek
A prágai várnegyed hatalmas kiterjedésű, valószínűleg a legnagyobb méretű ilyen komplexum a világon. Az esti kivilágítás mellett a Moldva folyó túlpartján lévő óváros felől nézve különösen impozáns. Négyszáz évvel ezelőtt, amikor még kevesebb épület volt közte és a folyó között, ez a hatás még markánsabb lehetett bármely napszakban. Az 1618. május 23-án itt végbement eseményeknek hosszú előtörténete és borzalmas hosszú távú következményei voltak. A II. Ferdinánd német-római császár elleni cseh lázadás kezdetét jelentette, amely pedig a harmincéves háborút előidéző egyik tényező volt.
A gondok a vallás és a nacionalizmus erőiben gyökereztek. A Német-római Birodalom a 17. század elején fejedelemségek és hercegségek tarka gyűjteménye volt, amely a császár fennhatósága alatt állt. Habár a császári címet a birodalmi választófejedelmek testülete ruházta az uralkodóra, a 15. század óta a Habsburg-ház osztrák ága birtokolta, és örökletes címként tekintettek rá. Ez nem jelentette azonban azt, hogy a császárok diktátorok lettek volna: a legfontosabb döntéseket a birodalmi gyűlés hozta meg, és az egyes államok nagy hévvel igyekeztek megőrizni meglévő függetlenségük mértékét. Az egyik tényező, amely egyben tartotta őket, a római katolikus egyházhoz való hűségük volt – egészen a reformációig.
Csehországban a reformáció már a 15. században elkezdődött, a teológus, vértanú és mára nemzeti hős Husz János tevékenysége által. Száz évvel Husz után Luther Márton Szászországban hozott létre egy egész Európára hatással levő vallási mozgalmat. Nyomában szerte a kontinensen feltűntek újabb protestáns tanokat hirdető vezetők, 1618-ra pedig már egy nem csupán politikailag, de vallásilag is vegyes képet mutató államszövetség feküdt Európa közepén. A Német-római Birodalom tagállamai között a katolikusokon kívül voltak Luther, Kálvin János és Ulrich Zwingli tanait követők is, a náluk is radikálisabb anabaptistákkal és egyéb felekezetekkel egyetemben.
A vallási felekezetek sokfélesége Csehországban is jelen volt. A huszita kelyhesek (akik többek között a papsághoz hasonlóan minden hívő számára a két szín alatti áldozást írták elő, valamint a papság apostoli szegénységhez való visszatérését követelték) mellett a lakosság evangélikusokból, reformátusokból és katolikusokból állt. A békés uralkodás itt kizárólag nagy mértékű toleranciával volt lehetséges, így 1609-ben II. Rudolf császár (Rudolf magyar király) felséglevelében biztosította a vallásszabadságot a terület nagyobb vallásait gyakorlóknak.
A felekezetek békésen megfértek egymás mellett egészen 1617-ig, amikor Ferdinánd osztrák főherceget választották cseh királlyá (1618-tól II. Ferdinánd néven magyar király, 1619-ben pedig német-római császár is lett). Az új uralkodó szentül hitte, hogy a dinasztikus, területi és vallási egység egymástól elválaszthatatlan, egyúttal elengedhetetlen a birodalom működése érdekében. Hite sosem ingott meg abban, hogy isteni küldetése volt visszatéríteni a birodalmat a katolikus hitre.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
