Embertelen körülmények közt termelték ki az ipari forradalom csodaszerét, a guanót
2022. május 6. 09:09 Múlt-kor
A siker sötét oldala
A guanókitermelés nem minden résztvevő számára jelentett azonban jót. A korban kézi eszközökkel dolgozó munkásokat alkalmaztak a csodaszer megszerzésére, csákányaikkal és ásóikkal egyszerűen kifejtették az egymásra rakódott rétegeket.
Ez igen veszélyes munka volt – amellett, hogy az árnyék nélküli szigeteken, a tűző napon dolgoztak, a guanóból felszabaduló por légzési problémákat eredményezett, valamint fertőzéseket is okozott, főként hisztoplazmózist a tüdőben, illetve dizentériát a bélrendszerben.
A kitermelés kézi eszközökkel zajlott
A guanószigeteken való munka érthető okokból tehát nem vonzotta a jelentkezőket, Peru pedig 1854-ben betiltotta a rabszolgatartást, így a kényszermunka eszköze sem állt rendelkezésre (e törvény gyakorlatba való átültetésének egyik fontos alapja volt egyébként a guanóexportból befolyó adó, amelyet részben a volt rabszolgatartók anyagi kárpótlására fordítottak).
A guanókitermelők ezért előbb hosszú távú (nyolc éves) szerződéssel érkező, nem teljes körűen tájékoztatott kínai munkásokat alkalmaztak (sokan közülük azt hitték, Kalifornia aranybányáiba viszik őket), majd miután ők sem bizonyultak elegendőnek, egy még kevésbé etikus módszerhez folyamodtak: a Csendes-óceán különféle szigeteiről toboroztak munkaerőt, sokszor hazugságokkal vagy kényszerítéssel. E munkások jó része olyan szerződéseket „írt alá”, amelyeket el sem tudtak olvasni.
Felpörgés és kifulladás
A „guanóőrület” nem korlátozódott természetesen Dél-Amerikára: az anyagot elkezdték a világ minden táján keresni, változó sikerrel. 1843-ban a britek felfedezték, hogy a Nyugat-Afrika partjainál fekvő Ichaboe szigetén vastag guanóréteg található – ezt több száz hajóval és több ezer emberrel három év alatt kitermelték.
A korabeli brit tengeri hegemónia nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államokat. Saját tengerentúli érdekeltségek híján az amerikai kereskedőknek közvetítőkön keresztül kellett importálniuk, ami meglehetősen költségessé tette használatát az amerikai farmereknek. Utóbbiak igénye az olcsóbb guanóra annyira erős volt (politikai súlyuk pedig meghatározó), hogy 1856 augusztusában a kongresszus meghozta az úgynevezett „guanószigetek törvényét”.
Ez feljogosította bármely amerikai állampolgárt arra, hogy az ország nevében birtokba vegyen bármely guanókészlettel bíró szigetet, amennyiben az lakatlan volt, illetve nem állt más állam fennhatósága alatt. E törvény alapján került számos csendes-óceáni atoll és karibi sziget is az Egyesült Államokhoz – utóbbi térségben Navassa szigetének hovatartozása a mai napig viták tárgyát képezi az Egyesült Államok és Haiti között.
Navassához kapcsolódik az afroamerikaiak politikai mozgósításának egy fontos fejezete: 1889-ben az itt dolgozó feketék fellázadtak a rettenetes munkakörülmények miatt, az ügy végén három vezéralakot halálra ítéltek. Az ítéletet végül azonban az amerikai fekete közösségek kérelmeinek hatására Benjamin Harrison elnök életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítette.
Többek közt a Húsvét-szigetről is hurcoltak el embereket guanót kitermelni, gyakorlatilag a halálba vitték őket
A guanó és más nitrogénpótló megoldások (például nitrogénmegkötő gumós növények, illetve a vetésforgó) égető szükségének végül a Haber-Bosch-féle nitrogénszintetizáló éljárás vetett véget, amely által gazdaságosabb műtrágya előállítása vált lehetségessé.
Tudta-e, hogy...?
A Haber-Bosch eljárás nagy fontossággal bírt az első világháború idején: ennek köszönhetően volt képes Németország robbanóanyagokat gyártani annak ellenére, hogy nem fért hozzá a Chilében bányászható természetes nitratinkészletekhez.
A guanókitermelés kegyetlen munkájához a peruiak csak a Húsvét-szigetről mintegy 1400 őslakost szállítottak el, azaz a lakosság körülbelül 34 százalékát – az átvert, illetve elhurcolt szigetlakók közül összesen csak 15-en jutottak vissza élve.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
