„Elsőbb a haza, mint a művészet” – kemény vitákkal indult a pesti operajátszás története

2018. október 25. 12:57 Horváth Pál

Az 1850-es évek végére azonban már érzékelhetővé vált, hogy a rendkívül népszerű Nemzeti Színház egymagában nem képes kielégíteni a dinamikusan fejlődő Pest-Buda növekvő közönségének igényeit. Az intézménynek kellett ellátnia a legkülönbözőbb műfajú darabok színrevitelét, így a prózadrámai előadások mellett az operát, az 1840-es évek közepétől a népszínművet, valamint az 1860-ban megjelenő operettet is egyazon színpadon adták elő. Többek között ezen műfaji sokszínűség miatt volt szükség másik színházra, amely 1861-ben nyitotta meg kapuit Budai Népszínház néven, de csupán kétszer hároméves ciklust élt meg. Az 1870-es évek elején is egyértelműen mutatkozott egy új játszóhelyre vonatkozó igény: 1872. március 15-én elfogadták a Pesti Magyar Népszínházat Alapító Társulat alapszabályát, és ugyanezen évben a Nemzeti Színház akkori intendánsa, Orczy Bódog nyomtatásban jelentette meg véleményét, miszerint a Nemzeti Színház anyagi gondjainak megszüntetését mindenekelőtt a dráma és opera teljes szervezeti és helyi különválasztásával lehet megoldani.

A prózadráma és az opera összeférhetetlenségének gondolata már a Nemzeti Színház működésének kezdeti időszakában komoly vitákat generált. A színház prózai és operatársulata között dúló nyilvános feszültség, az úgynevezett operaháború – amely már az 1837-es megnyitást követően műsorpolitikai kérdéseket vetett fel – elsősorban elvi vita volt, de gyakorlati következményekkel járt a felvállalt társadalmi és művészi feladatkörökre vonatkozóan. A vita alapkérdése még akár ma is aktuális lehet: mi a színház feladata? Nevelő célzatú tanítás vagy puszta szórakoztatás? A korabeli diskurzusban előbbit a prózadráma, utóbbit a zenés színház, vagyis az operaelőadások testesítették meg. Elvek mellett az anyagiak is szerepet játszottak: a Nemzeti Színház első primadonnája, Schodelné Klein Rozália fizetése sokszorosa volt a drámai színészek bérének, amely tény még inkább felhergelte a zenés műfaj ellenlábasait.

Csupán részleges megoldást jelenthetett az efféle feszültségre, hogy 1873-ban a Nemzeti Színházon belül szétválasztották a drámai és operai szakot. A drámai részleg élére Szigligeti Ede került, a művészileg és pénzügyileg önállósult operai részleg vezetését pedig Erkel Ferenc látta el. Ugyancsak 1873-ban határozták el egy önálló operaház fölépítését Budapesten, az épület végül csak 11 évvel később, 1884-re készült el.

A Magyar Királyi Operaház építésével kapcsolatos végeredményt az engedélyezett tervekkel összehasonlítva kiderül, hogy a költségek az eredeti kétmillió egyszázezerrel szemben, jóval több mint 3 millió forintra emelkedtek, a színház befogadóképessége pedig a tervezett 2000 helyett 1220-ra csökkent. Ez jóval kevesebb volt, mint a Nemzeti Színház 2312 fős befogadóképessége.

A megnyitás ténye volt az utolsó olyan mozzanat, amit a közvélemény egyöntetű helyesléssel vett tudomásul. Az Operaház haszna helyett már 1885 végétől a sajtóban, sőt az országgyűlésben is csak az intézmény pénzügyi csődjéről esett szó. Kezdeti nehézségeit többek között az okozhatta, hogy nem rendelkezett megfelelő előadói bázissal, legalábbis ami az énekeseket illeti. Ennek ellenére báró Podmaniczky Frigyes nyílt véleményt fogalmaz meg és nyújt be a belügyminisztérium számára 1887-ben, amelyben részletesen kifejti, hogy a két intézet különválását az egyik legnagyobb vívmánynak tartja, amely a drámai és operai szakok között régóta húzódó feszültségeknek véget vetett, többek között ezért is tartja szükségesnek, hogy mindkét intézet tanuljon meg a maga lábán járni. Podmaniczky ezentúl a különböző műfajok jelentőségéről is szót ejt. Az úgynevezett játék-operát (Singspiel), mint teljesen kihagyandó műfajt említi meg, miszerint a Magyar Királyi Operaház színpadán prózát beszélni nem szabad. A fősúlyt pedig – véleménye szerint – a drámai és lírai operákra kellene helyezni, amelyek esetében sokkal jobb egy újból színrehozott, gondosan betanított darab, mint egy nagy költségekkel járó premier egyértelmű bukása.

Az intézmény első 25 éves működésének statisztikáit nézve a következőket állapíthatjuk meg: hazai szerzők művei esetében közel 1500 előadás során 53 operát, 20 balettet és 16 vegyes műfajú darabot mutattak be, míg külföldi szerzőknél közel 5000 előadásból 110 opera, 18 balett és 29 vegyes műfajú darab került bemutatásra.

Az Operaházzal foglalkozó korabeli publicisztikában általános vádként fogalmazódott meg, hogy az intézmény elhanyagolja a magyar operát. A műsor áttekintése azt mutatja, hogy a megnyitás utáni első évtizedben tizenegy, a második évtizedben huszonöt, a harmadikban tizenkilenc ősbemutatót tartottak. A magyar opera tehát színpadra jutott; más kérdés, vajon meg tudott-e ott maradni. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a bemutatott darabok jóhírének látszatát igyekeztek megőrizni, akár törvényi szabályozással is. A Magyar Királyi Operaház Törvénykönyvének 113-as paragrafusa kimondja: amely zenekari tag valamely adandó opera, vagy annak kiosztása ellen ártalmas hírt terjeszt, büntetésben lesz része. Azonban aligha képzelhetjük, hogy az ártalmas hírek elhallgattatása bármennyire is befolyásolta egy-egy opera reputációját.

A szerző az MTA BTK Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályának tudományos segédmunkatársa. Jelen írás az Osztály Visegrad Fund által támogtott kutatási projektje („The Network of the Musical Theatre Companies in the Multilingual East-Central Europe”) keretében készült.