Ellenszélben egyezett ki a nemzet javára Deák Ferenc

2023. január 28. 14:50 Múlt-kor

Deák Ferencben már a kortársai is több egymásnak feszülő ellentétet véltek felfedezni. Ezek az ellentmondások politikájának elvszerűsége/pragmatikussága, döntéseinek erkölcsössége/taktikussága, régi vágású politikusi modora/modernsége, valamint hajthatatlansága/kompromisszumkészsége körül bontakoztak ki.

Deák mintegy négy évtizedes – 1833-tól 1873-ig tartó – közéleti pályafutását könyvespolcokat megtöltő, több kötetes történeti munkák sora dolgozta már fel. Ma már sokkal árnyaltabban látjuk személyiségét és tevékenységét, az eltelt idő és a történeti kutatásoknak köszönhetően a fentebb sorolt ellentétek sem tűnnek olyan kibékíthetetlennek.

Passzív rezisztencia

Deák Ferenc 1803-ban született Söjtörön. A szülésbe belehalt édesanyját 5 évvel később édesapja is követte a sírba. Ferencet rokonai nevelték fel Kehidán. Gimnáziumba Keszthelyre, Pápára és Nagykanizsára járt, majd a Győri Királyi Jogakadémia hallgatója lett. Ügyészként, táblabíróként, 1833-tól pedig Zala megye országgyűlési követeként tevékenykedett.

A következő évben már az alsótáblán lépett fel a liberális ellenzék vezéreként. Az elítélt Kossuth Lajos családjának megsegítésére gyűjtést kezdeményezett, Wesselényi Miklósnak pedig a védelmére kelt. 1839-ben ismét követté választották, ekkor sikeresen harcolt ki amnesztiát a politikai perekben elítélt társainak.

1843–1844-ben már intenzív tárgyalásokat folytatott a Batthyány Lajos és Széchenyi István körül gyülekező ellenzéki nemesekkel, 1847-ben ott találjuk az Ellenzéki Párt központi vezetőségében. Deák a Batthyány-kormányban az igazságügyi tárcát kapta meg.

Már az első felelős kormányban is miniszteri kinevezésig jutott

A Bécsben, majd Windisch-Grätz herceggel folytatott tárgyalásai nem jártak sikerrel, a forradalom leverése után, 1849-ben már javarészt Kehidán tartózkodott. A következő évben visszautasította Anton von Schmerling bizottsági részvételre szóló meghívását, amit a közvélemény a passzív rezisztencia „alapdokumentumaként” tartott számon. 1854-ben eladta birtokát és Pestre költözött, először az Európa, majd az Angol Királynő Szállodába.

Politikai pályájának csúcspontja az osztrák–magyar kiegyezés volt. Ekkor valósult meg a legteljesebb mértékben a személyes alkat és a történelmi szituáció kölcsönhatása. Az ország integrálásának reménye Deákban már az 1860. évi októberi diploma megjelenésekor felcsillant.

Ugyan az uralkodó lépését közel sem tartotta kielégítőnek, de óvatos reménykedéssel fogadta azt. Emellett az egyezkedés alapfeltételeit már ekkor világosan megfogalmazta, amelyek a következők: alkotmányos önállóság, az ország területi, politikai integritása, az alaptörvények visszaállítása, parlamentáris kormány és felelős minisztérium.

Úton a kiegyezés felé

1861-től Deák ismét képviselő volt, de ekkor már nem Zala megye, hanem Pest belvárosa választotta meg. Az ún. Felirati párt vezéregyéniségeként küzdött az 1848. évi törvények jogalapként való visszaállításáért.

Feliratok és uralkodói leiratok formájában folyt az adok-kapok, ami végül megegyezés helyett az országgyűlés feloszlatásába torkollott. Az 1865-ben ismét a követek között foglalt helyet. Ferenc József meghívására a következő évben Bécsben tárgyalt a kiegyezés programjáról. A törvényjavaslati vitákban, és a két ország intézményi rendszerének kidolgozásában aktívan részt vett.

1858-as portré

Ekkoriban a magyar politikai és politikán kívüli közvélemény is egyre inkább hajlott a kiegyezésre, de annak nyélbe ütésére még éveket kellett várni. Konzervatív politikusok többnyire névtelen röpiratokban fogalmazták meg kiegyezésvágyukat és tették közzé javaslataikat.

Nem maradt ki az érvek és szempontok listázásából, elemzéséből a sajtó sem, a kiegyezés hirdetése érdekében új lapok is indultak. 1863-ban azonban a kiegyezésre irányuló első kísérlet elbukott, és két évig nem is került az ügy újra napirendre.

Az alapelvekben való megállapodás után, 1865. április 11-én, a Pesti Naplóban jelent meg Deák húsvéti cikk néven elhíresült írása. A kiegyezésre azonban még további két évet kellett várni, mert bár Ferenc József Deák nézeteit tárgyalási alapnak tekintette, még nem jelentette azt, hogy egyet is értett azokkal.

A felelős magyar kormányról és a közös ügyekről, közös minisztériumokról, delegációkról, a paritás elvéről hónapok alatt jutottak megegyezésre. Viták, módosítások, megjegyzések, válaszok, javaslatok tucatjai keringtek a tárgyalópartnerek között.

Mindeközben az európai hadszínterek a fegyverek ropogásától volt hangos. A porosz–osztrák háborúban 1866 nyarán, Königgrätznél az osztrákok vereséget szenvedtek, így a Habsburgoknak le kellett mondania a nagynémet álmokról.

Ferenc József a számára kedvezőtlen irányba változó helyzetben sem állt egyből kötélnek. Folytatódott az egyeztetések hosszú sorozata egészen 1867 elejéig, amikor is Deák elfogadta Ferenc József utolsó módosításait, aki február 17-én Andrássy Gyulát nevezte ki miniszterelnökké.

Deák '67-et az elérhető és megvalósítható '48-nak tekintette. A haza bölcse – abból kiindulva, hogy az európai közvélemény a Habsburg Birodalom fennállását politikai szükségnek tekintette – elvetette a függetlenség fegyveres kivívását.

Az ország jövőjét az események véletlen sodrásának kitenni ugyancsak nem látta helyesnek. Nem titkolta, hogy nem elégedett maradéktalanul, ugyanakkor leszögezte, az ország helyzetében ez volt a kivitelezhető legjobb megoldás. Deákot élete utolsó három évében betegsége már megakadályozta a közéleti szerepvállalásban, végül 1876. január 28-án hunyt el.