Az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság történetében több esetben is találkozhatunk a proletárhatalommal szembeni ellenállás különböző, nem egy esetben akár fegyveres formáival. Ezek közül az egyik legellentmondásosabb hátterű és talán utóéletében is a legtöbb kérdést nyitva hagyó az 1919. június 24-i monitorlázadás és az ahhoz kapcsolódó ludovikás felkelés volt. A rövid életű, alig pár órás kísérlet azonban megmutatta a Tanácsköztársaság ellenségeit, és rávilágított arra is, hogy a Forradalmi Kormányzótanács sem volt egységes, sőt voltak, akik egyenesen Kun Béla megbuktatására játszottak.

Gyűlik a düh

Az első világháborús összeomlást követő időszakot – Gratz Gusztáv után – bevett fordulattal szokás a „forradalmak korának” nevezni. Azonban talán az sem áll messze a valóságtól, ha ezt a korszakot a – sikeres vagy sikertelen – puccsok és szervezkedések korszakaként definiáljuk.

Ha jól meggondoljuk, a Károlyi Mihály és Berinkey Dénes vezette kabinetek lemondása után kialakult politikai helyzetben (1919. március 21.) a kommunisták hatalomra kerülése is puccsszerű volt, hiszen a leköszönő miniszterek úgy tudták, hogy egy tisztán szociáldemokrata kormány lép a lemondott Berinkey-kabinet helyére. Az azonban számukra is csak később derült ki, hogy Landler Jenő szociáldemokrata vezető megegyezett (vagy kiegyezett?) az éppen a Gyűjtőfogházban tartózkodó Kun Bélával, illetve az általa vezetett kommunistákkal a közös kormányzásról, valamint a két párt egyesüléséről. Ezen új grémium, a Forradalmi Kormányzótanács hatalmát azonban sokan nem fogadták el, kezdetektől fogva számos ellenforradalmi csoportosulás, illetve kormány létezett. Így a Forradalmi Kormányzótanács legitimitása kezdetektől fogva bizonytalan volt, s az ország területének nagyobb részére nem is terjedt, terjedhetett ki a hatalma. A Tanácsköztársaság szempontjából fontos kérdés, vagy még inkább politikai cél lett volna, hogy a nagyhatalmak is ismerjék el, de külföldről maximum Szovjet-Oroszország elvi, mintsem gyakorlati támogatására számíthattak.

A Tanácsköztársaság a sok szempontból vitatható politikáját nem egyszer a terror eszközével kívánta keresztülvinni, s a legkisebb ellenállást is a legszigorúbban igyekezett megtorolni. Így aztán a különböző speciális egységek (Cserny-különítmény, Lenin-fiúk és a Szamuely vezette csoportok) tevékenysége nemhogy erősítette, hanem sokkal inkább gyengítette a Tanácsköztársaság elfogadottságát. Nagyon könnyen lehetett bárkiből a forradalom ellensége származásától függetlenül. A vallás, illetve az egyházak elleni lépések sem váltottak ki szimpátiát a korabeli társadalomból. Problematikusabb volt a tulajdonviszonyok megváltoztatásának kísérlete. S bár jó néhány intézkedés (8 órás munkaidő bevezetése, a gyárak, a könyvtárak, a fürdők, a parkok, államosítása és elérhetővé tétele) még szimpatikussá tette az új rendszert, de 1919 nyarára – a városi munkásság kivételével – szinte valamennyi társadalmi réteg szembefordult a Tanácsköztársasággal.

Az északi hadjárat katonai sikerei (1919. május–június) ugyan kézzelfogható eredmények voltak, amelyek ráadásul a nemzeti önbecsülésre is pozitív hatást gyakoroltak, ám csak átmenetinek bizonyultak. Ugyanis Georges Clemanceau francia miniszterelnök június közepén egy szigorú hangú jegyzéket intézett a Forradalmi Kormányzótanácshoz. Ebben egyrészt közölte Magyarország északi és keleti határait, és egyben követelte, hogy a Vörös Hadsereget északon vonják vissza eme határok mögé. A jegyzékben ígéret fogalmazódott meg, hogy cserében a románok ki fogják üríteni a tiszántúli területeket. A Forradalmi Kormányzótanács vezetői között éles vita alakult ki a jegyzékről és az abban foglaltak teljesítéséről. Végül elfogadták a javaslatot, s június 30-án a Vörös Hadsereg megkezdte a kivonulást a visszafoglalt felvidéki területekről.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. tavasz számában olvasható.