Élet és halál kérdése lehetett egy csata előtti jóslat a rómaiak számára
2021. március 11. 18:45 Hegyi W. György
Az öngyilkosság nem megoldás
Ezzel a római szokással mint a római kultúra számtalan elemével kapcsolatban is felmerülhet a görög minta kérdése, és ha az esetleges görög párhuzamok nem is magyarázhatják meg ezt a nagyon rómainak, illetve itáliainak tűnő rituálét, talán segíthetnek megvilágítani a mögötte meghúzódó „logikát”. Kodrosz, Athén utolsó királyának (aki inkább mitikus alak volt, mintsem valódi történelmi szereplő) idejében a dórok fenyegették a várost, és egy jóslat a jövő két lehetséges útját villantotta fel: ha elpusztul a király, megmenekül az ország, de ha a király életben marad, a dórok el tudják foglalni Athént.
A legendás történet egy fontos csavart is tartalmazott: a jóslatot a támadó dórok is ismerték, így pontosan tudták, hogy mit nem szabad megtenniük a győzelem érdekében. Éppen ezért Kodrosz cselhez folyamodott: álruhát öltve ment el az ellenség táborába, és ott addig kötözködött a katonákkal, míg meg nem ölték, nem tudván, hogy az athéniek királyát és vele a győzelem esélyét pusztították el.
A római és a görög történet több alapvető vonásában különbözik, azonban néhány azonos elemet is találhatunk. Ezek egyike a jóslat fontossága, az istenek akaratának, illetve a jövőnek az ismerete, és az ezen alapuló megfelelő cselekvés. Továbbá mindkét történetben nélkülözhetetlen részlet, hogy csak az ellenség ölheti meg a vezért, sem Decius, sem Kodros nem lehetett öngyilkos, és nem „megoldás” az sem, hogy ha saját emberük végez velük.
Ebből az is következik, hogy mindkét esetben rendkívül szoros a kapcsolat a sereg és imperátora, illetve a király és városa között. Az ellenség a vezető megölésével elveszti a lehetőségét a sereg, illetve a város feletti győzelemnek, tehát egyfajta helyettesítő áldozatról van szó, olyanról, amelyet mindkét esetben csak egyetlen ember, a consul, illetve a király tehet meg.
Itt nemcsak az áldozat nagyságáról van szó, hisz oly nagy a tét (Athén megmenekülése), amelyet csak a város feje elletételezhet, hanem arról a különleges és alapvetően vallásos-mágikus kapcsolatról is, amely az archaikus társadalmakban a királyt a vezetett közösséggel, annak jólétével, boldogulásával összeköti.
A görög történet párhuzamai, egy mondabeli királyra vonatkozó mesés hagyomány így segíthet megérteni az imperátor szerepét a légiói élén, amely jóval több és összetettebb, mint a taktika kidolgozása, az irányítás, a fegyelmezetlenek megbüntetése, stb. Különleges, a vallással mélyen átitatott szerepről van szó, nemcsak a görög király, hanem a római imperátor esetében is, amelynek alapvető eleme az emberen túli erőkkel való kapcsolattartás. Ez nagy tekintélyt, hatalmat, sikert biztosít a római sereg vezérének, de különleges felelősséget is ró rá, amely végletes esetekben a legfőbb áldozatot, önmaga feláldozását is megköveteli.
A veserisi csatában bizonyára sokan viselkedtek hősiesen mind a két oldalon: a sebesült legionárius társát hátrálás közben is védelmező római vagy a segítségül hívott alvilági erők ellenére is helytállni próbáló latin harcos, de hát Livius – természetesen – nem róluk ír. Ahogy a római istenek segítő közreműködéséhez is szükség volt egy kiemelt karizmatikus vezető különleges szerepére, úgy a római történetírók múltat megteremtő-megőrző munkája sem képzelhető el emberfeletti tetteket végrehajtó hősök nélkül.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
