Múlt-kor.hu

Múlt-kor bolt: Itt vásárolhatsz termékeinkből 》
Élet egy XVI. századi hajón

Élet egy XVI. századi hajón

Több száz évvel azután, hogy Juan Sebastián Elcano Viktória nevű karakkjával a világon elsőként megkerülte a Földet (Magellán halálát követően ugyanis az ő vezetésével tért vissza a flotta Spanyolországba), 2004 októberében 20 fiatal spanyol tengerész indult útnak a hajó pontos másával Sanlúcar de Barramedából. A két évig tartó expedíció tagjai számos megfigyeléssel járultak hozzá annak megismeréséhez, milyen lehetett az élet a karakkokon és a karavellákon a nagy földrajzi felfedezések korában. Embert próbáló.

A XV. század végére valóságos hajózási forradalom zajlott le. A portugál tengerészek az Afrika partjainál szerzett tapasztalataik alapján megkezdték a két újfajta – felfedezésekre és nyílt tengeren való hajózásra alkalmas – hajótípus, a karavella és a karakk kifejlesztését. A Portugáliában készült hajók rövid időn belül az egész atlanti térségben elterjedtek annak ellenére, hogy a légköri tényezőkre érzékeny és rothadásra hajlamos faanyagból készültek. Ennek kiküszöbölésére fenyőgyantával vagy halolajjal kenték be őket. Ezzel azonban inkább csak azt érték el, hogy a ragadós és büdös anyagtól több mérföld távolságból is érezni lehetett a flották közeledését.

Hajózás a sötétben

A 2–6 hajóból álló flották legénységének létszáma nagyon változó volt. Habár léteztek karakkok, amelyeknek befogadóképessége a 190 főt is elérte, általában 45-en vágtak neki a hajóútnak. A karavellákkal kihajózók létszáma leggyakrabban 25 fő volt, de már ez is zsúfoltságot okozott. Figyelembe kellett venni azonban az expedíciók magas halálozási rátáját is.

Míg a hajók irányítóit a hátsó, fedett részben szállásolták el, a legénység a fedélzeten, főként a túlzsúfolt hajóorrban pihenhetett a szabad ég alatt, ami rengeteg veszekedésre adott okot. A hajók hátsó részei és a hajófenék a szállítmány és a szerszámraktár számára kijelölt hely volt.

Éjszakánként a legénység néhány tagjának mindig ébren kellett lennie, az őrök négyórás turnusokban váltották egymást. Mindegyik őrségnek megvolt a maga neve. Naplementekor lépett szolgálatba az első őrség, a „guardia de prima”, amely éjfél utánig látta el feladatát. Ekkor a „guardia de modorra” következett, amely arról kapta a nevét, hogy ebben a szakaszban volt a legálmosabb mindenki, valamint ekkor volt a leghidegebb is. Kevéssel napfelkelte előtt lépett munkába az utolsó éjszakai csapat, a „guardia de alba”, a hajnali őrség.

Az éppen őrségben lévő tengerészek irányították a hajólapátot, és végezték az aktuális karbantartási munkákat. Különböző manőverek végrehajtásánál vagy a szélirány változása esetén azonban szükség volt szinte a teljes legénységre a kötélzetnél és a vitorláknál, ami miatt a pihenésük gyakran megszakadt.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. ősz különszám számában olvasható.

Előfizetek most

vagy

Emlékeztetőt kérek

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2024. tavasz: Tróntól a Szentszékig

Ízelítő a Magazinból

További friss hírek

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra