Egy „zöld kalapos férfi” látta el alkohollal az amerikai kongresszus tagjait a szesztilalom éveiben
2021. augusztus 15. 16:46 Múlt-kor
1920. január 16-án életbe lépett a 20. század egyik legambiciózusabb törvényi rendelkezése: az Egyesült Államok alkotmányának 18. kiegészítése, amely betiltotta a szeszes italok előállítását, árusítását és szállítását az ország területén. Az alkotmánykiegészítést Woodrow Wilson elnök vétója ellenében megszavazó kongresszusban mind a republikánus, mind a demokrata frakcióban jóval nagyobb volt a „száraz” (a szesztilalmat pártoló) képviselők, illetve szenátorok száma, mint a „vizeseké” (a szesztilalmat ellenzők).
A honatyák sem különbek
Habár a saját használatra történő korlátozott bor-, illetve ciderkészítés kivételt képezett a szövetségi törvények alól, az alkotmánykiegészítésen felbuzdulva több államban, illetve megyében annál is szigorúbb törvényeket hoztak, amelyek valóban mindenfajta szeszes ital birtoklását és készítését tiltották.
Ahogy az Egyesült Államokban felhalmozott készletek elapadtak, a szomszédos országok szesziparát lendítette fel az amerikai kereslet, különösen a kanadai whiskyk és a karibi rumok esetében – előfordult, hogy az amerikai polgárok külföldre utaztak alkoholt fogyasztani (különösen a kanadai határ mentén), illetve a csempészet is felvirágzott, jókora bevételt szolgáltatva a szervezett bűnözésnek. A tilalom végét végső soron kevésbé a polgárok ellenkezése, vagy a szervezett bűnözés elharapódzása hozta el, hanem a nagy gazdasági világválság által felnagyított jövedékiadó-kiesés. Magát a 18. alkotmánykiegészítést a 21.-kel vonták vissza 1933. december 5-én.
Ebben a különös évtizedben a tilalom ellenére az alkoholfogyasztás kulturális fontossága azonban még a legfelsőbb körökben sem szorult vissza – erre talán a legkiválóbb példa a washingtoni Capitolium „zöld kalapos embere”, George Cassiday története, aki előbb a képviselőház, majd a szenátus tagjait látta el munkahelyükön alkohollal.
Az 1892-ben munkáscsaládba született, ír származású Cassiday az elemi iskola harmadik osztálya után kezdett dolgozni egy üveggyárban (édesanyja egyébként tagja volt a Women's Christian Temperance Union nevű szesztilalompárti szervezetnek). Az első világháború kitörésekor, 1914-ben jelentkezett a brit hadseregbe, mivel édesanyja brit állampolgár volt. Az Egyesült Államok 1917-es hadba lépése után az amerikai hadseregnél folytatta. Mivel a brit hadseregben az ellátmány része volt a szesz (főként vizezett rum formájában), saját állítása szerint a lövészárokban „megtanult inni”.
Az Egyesült Államokba visszaérkezve nem tudott visszatérni a háború előtti munkájához a pennsylvaniai vasúttársaságnál, és végül Washington D.C.-ben telepedett le. 1920-ban – a tilalom első évében – már nős emberként keresett munkát, amikor egy ismerőse mondta neki, hogy a szeszcsempészetben jó pénzt lehet keresni – egészen pontosan azt, hogy a Capitol Hillen (ahol a szövetségi törvényhozás épülete áll) többet lehet vele keresni, mint bárhol máshol. Cassiday először azt hitte, barátja csupán viccel, azonban az illető később bemutatta két déli képviselőnek, akik hajlandóak voltak akár házi készítésű, „pancsolt” szeszért is fizetni.
Mindkét férfi igennel szavazott a 18. alkotmánykiegészítésre, ez azonban nem jelentette azt, hogy megvetették volna a szeszt – mint Cassiday hamarosan megtapasztalhatta, a honatyák szavazatai nem feltétlenül vágtak egybe életmódjukkal. „Amikor az evésről, ivásról vagy általában a szórakozásról van szó, ugyanolyan emberek, mint bárki más” – írta később.
Cassiday első vendégei rendszerint déli képviselők voltak, akik kedvelték a házilag készült, „moonshine” (holdfény) néven ismert érleletlen whiskyt, amelynek az Appalache-hegység vidékein van a legnagyobb hagyománya. Idővel azonban, ahogy a képviselők között szájról-szájra terjedt a megbízható csempész híre, északi államokból valók is felkeresték, akik már valódi bourbont, rozswhiskyt, illetve importált skót whiskyt kerestek.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
