Egy nő a forradalom árnyékában – Szendrey Júlia élete
2025. április 20. 16:51 Sziklay Cs. Mónika
Tébolyultan kereste Petőfit
„Új esztendei ajándékul egy kis unokát várhat édes Anyám” – tudatta a várandós Júlia. 1848. december 15-én megszületett a pár első és egyetlen fia, Petőfi Zoltán. A gyermek keresztapjának, Arany Jánosnak írta a boldog költő: „Kedves barátom, csak két szót írok: apa vagyok.” A családi idill azonban nem tartott sokáig. Petőfi a számára csúfos kudarccal járó 1848. júniusi, szabadszállási követválasztás után újra tevékenyen akart részt venni a forradalmi eseményekben: felesége egyetértő támogatásával 1849 nyarán katonai szolgálatra jelentkezett Bem József mellé Erdélybe.
A költő Tordán 1849. július 21-én – végül is örökre – elbúcsúzott családjától. Felesége és fia többet nem látta őt. Már csak két levél érkezett, majd a halálhír. Bár az osztrák csapatok is keresték Petőfit, hitvese sem nyugodott, gyermeke nélkül, maga indult eltűnt férjét vagy legalább holttestét megtalálni.
„El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak (…) Ha így van, mi lesz énbelőlem? Inkább, oh ezerszerte inkább osztanám meg vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? Ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt!”
1849 tele korán beköszöntött. Vastag hó borította Segesvár és a Fehéregyháza–Héjjasfalva közti csatatereket, ahol egy szomorú, fekete férfiruhába öltözött asszony kereste eltűnt férje nyomát.
Személyazonosságát igazoló iratai mellett egy hevenyészett papírlapot szorongatott – a báró Heydte székelyudvarhelyi osztrák parancsnok által átadott térképet, melyen csupán egy fekete kereszt volt: a feltételezett tömegsír helyének megjelölése, ahol a költő teste nyugodhat.
A takács látta utoljára
„Ez így megy: sír sír fölött, halott halott fölött, enyészet enyészet fölött…”
Egy takácsmester, miután megtudta, hogy Petőfiné Segesvárott van, felkereste őt, hogy elmondhassa neki: „Az egyik sír szélén megtaláltam Petőfi Sándort. Hatalmas szúrt seb volt a mellén, de még élt. El akartuk vinni, kértük a katonákat, engedjék meg, hogy orvost hozzunk. Nem volt eszméleténél, de volt benne élet, élhetett volna. Durván elkergettek bennünket, megragadták Petőfi testét, bedobták a sírba. Könyörögtünk a katonáknak, hogy ne temessék el elevenen. Azt mondták, hogy úgyis mindegy, hogy a sírban hal meg, vagy az orvosok segítik a másvilágra ezt a Kossuth-kutyát. Újabb és újabb hullákat hoztak, s pár perccel később már semmit sem láthattunk Petőfiből. Rádobáltak egy csomó halott honvédet...”– állította a takács.
Júlia a sokktól elájult. Másnap jelentkezett a parancsnokságon, és kapott maga mellé néhány katonát, akikkel heteken át önkívületben bolyongott a befagyott mezőkön a tömegsírok között – de Petőfit nem lelte. Mert „meghalt, mint Mózes, akit maga az Úr temetett el, hogy senki élő a sírját meg ne találja.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
