Egy középkori betegség története, amely megfertőzte a Trónok Harca világát

2017. augusztus 7. 14:57

A népszerű könyv- és tévésorozat, a Trónok Harca világában különféle veszélyek egész tárháza leselkedik folyamatosan a szereplőkre, a nemesek állandó háborúskodásától kezdve, a tüzet fújó sárkányokon keresztül egészen a jeges Észak felől közelítő, holtakat életre keltő démonokig. Westeros lakosai számára azonban az egyik legrettegettebb halálnemet mégsem a természetfeletti lények fenyegetése, hanem egy betegség, az úgynevezett szürkehám (greyscale) jelenti.

A történetben a szürkehám egy kegyetlen bőrbetegség, amely nagyon könnyen, akár csak egy pillanatig tartó érintéssel is képes megfertőzni áldozatát. A betegek bőre fokozatosan kiszárad, elmeszesedik és kirepedezik: olyanná válik mint a kő, ezért a fertőzötteket gyakran „kőemberekként” is emlegetik. A betegség előbb csak az emberek kinézetét torzítja el, majd a belső szerveket és az agyat is megtámadja, így az áldozatok hosszú évek szenvedése után, megbomlott elmével fejezik be életüket. Mindazokat, akik elkapták a félelmetes járványt egy évszázadokkal korábban elpusztult, üresen álló romvárosba szállítják, hogy ott, lényegében egy karanténban éljék le nyomorúságos életük hátralévő részét.

Hasonlóan a sorozat más elemeihez, a világot megálmodó George R. R. Martin ez esetben is minden bizonnyal Európa középkori történelméhez nyúlt vissza. A szürkehám – számos lényeges eltéréssel ugyan –, de nagy fokú hasonlóságot mutat egy, a valóságban is létező bőrbetegséggel, nevezetesen a leprával.

A bőrt elszínező és érzéketlenné tévő, gyakran csonkuláshoz is vezető betegségről tudjuk, hogy már az ókorban is létezett, sőt már az Ószövetség is tartalmaz utasításokat arra vonatkozólag, hogyan kell bánni a leprásokkal – igaz, számos kutató vitatja, hogy az adott szöveghelyen valóban az általunk ismert betegségről van szó. Igazi „hírnevet” a keresztes hadjáratok után szerzett magának a fertőzés, amikor a korábbinál sokkal erősebb hullámokban jelent meg az európai országokban.

A középkori leprásokról számos olyan elemet olvashatunk, amelyek meglehetősen hasonlítanak a Trónok Harca szürkehámja által megfertőzöttek sorsára. Így például a városok falain kívül lepratelepek létesültek a betegek számára, akiket egy csengő viselésére köteleztek, hogy ezzel hívják fel az egészséges emberek figyelmét a jelenlétükre. Az ősi romvárosban bolyongó „kőemberek” képe tehát egyértelműen a középkori, társadalomból kitaszított leprás alakjára nyúlik vissza.

A közelmúlt történeti kutatásai azonban kimutatták, hogy a leprások korántsem voltak annyira kitaszítottak, mint ahogyan azt korábban elképzeltük. A hírhedt középkori lepratelepek a valóságban nem elzárt karanténok voltak, hanem a betegek kezelésére – pontosabban, gyógymód híján a szenvedéseik enyhítésére – szakosodott kórházak, ahová azok a leprások járhattak, akik nem engedhették meg maguknak, hogy drága pénzen saját orvost fogadjanak. A betegek így általában szabadon járhattak a lepratelep és városbeli otthonaik között, így továbbra is részesei voltak lakóhelyük közösségi életének. Az új elmélet szerint az általuk viselt csengő sem feltétlen elriasztásul szolgált, hanem sokkal inkább egy figyelemfelhívó eszközként, amivel a jótékonykodni vágyó polgártársakat vonzották magukhoz.

A középkori leprások sorsa így tehát – bár szenvedéssel teli –, korántsem volt annyira kegyetlen mint ahogyan azt sokáig elképzelték. Ez a gondolat egyébként a 19. században terjedt el, amikor is az európai emberek a gyarmatosítás révén ismét kapcsolatba kerültek a betegséggel és aminek hatására valóságos „leprafóbia” uralkodott el a korabeli gondolkodásban. Ennek fényében nem véletlen, hogy korszakban működő kutatók meglehetősen elfogultan értelmezték a lepráról szóló középkori tudósításokat. Igaz, a korábbi elmélet sem teljesen alaptalan: egyes városokból ismerünk olyan helyi törvényeket, amelyek például kizárták a leprásokat az örökösödésből.

Létezik továbbá egy másik közös vonása is a leprának, illetve a szürkehámnak. A lepra a középkori keresztény gondolkodásban erősen összekapcsolódott a bűn, és különösen a megcsalás képével. Számos korabeli irodalmi alkotásban a lepra mintegy egyértelmű utalásként jelenik meg az adott szereplő személyiségére vagy egy korábbi árulására. Ez a gondolati áttétel pedig ugyancsak felbukkan a sorozatban is, amikor az egyik szereplő éppen azután fertőződik meg a halálos kórral, hogy fény derül az árulására.