Egészen a 19. századig csak a királyok „zárt szobáiban” lehettek meztelen nők festményei Spanyolországban

2018. május 8. 08:20 Múlt-kor

Korábban, 1563 decemberében a tridenti zsinaton összegyűlt katolikus egyházi személyek kijelentették, hogy „minden bujaság [az egyházi művészetben] elkerülendő oly módon, hogy az alakok nem kerülnek festésre vagy ábrázolásra olyan szépséggel, amely vágyat ébreszt.” Még Michelangelo végítéletről szóló freskója a Sixtus-kápolnában is kritikát kapott az egyháztól, aminek hatására sok kortárs spanyol arra jutott, hogy a meztelenséget ábrázoló festmények „az ördög találmányai”, továbbá „a vágy rabszolgájává” tehetik a megtekintőiket, valamint hogy „a legjobb festmények jelentik a legnagyobb fenyegetést: égessék el a legjobbakat.” 1640-ben a spanyol udvar odáig ment, hogy az ilyen festmények előállítása, behozatala, de még birtoklása is törvénybe ütköző lett – ezzel egész Európa legelnyomóbb, leginkább aktellenes törvényi környezetét betonozta be.

Ennek ellenére azonban az aktgyűjtemények nem csupán fennmaradtak, de virágoztak Spanyolországban. II. Fülöp és IV. Fülöp alatt a spanyol Habsburgok az egész nyugati művészet legnagyobb meztelen alakokat ábrázoló festménygyűjteményére tettek szert. „Ez paradoxon” – mondja Miguel Falomir Faus, a Museo Nacional del Prado, a Madridi Nemzeti Múzeum képtárának igazgatója – „mert az erotikus festmények eme lenyűgöző gyűjteménye nem a felettébb szabadelvű Amszterdamban, vagy Firenzében volt, hanem Madridban, tulajdonosai pedig a világ legkatolikusabb királyai voltak.”

Ez a látszólag önmagának ellentmondó állapot a meztelenség európai művészetbeli jelentőségében gyökerezik. „A 15. század végén az aktrajzolás képessége egyre inkább előfeltétellé vált már a sikeres művész meghatározásához is” – írja Jill Burke brit művészettörténész. Emellett „a sikeres aktfestmények és -szobrok azok voltak, amelyek fizikai vágyat váltottak ki a szemlélőikből (akikről feltételezte a mindenkori művész, hogy férfiak). Így aztán hiába vált egyre ellenségesebbé a politikai hangulat, a művészetek komoly pártfogói, mint II. Fülöp és IV. Fülöp tovább gyűjtötték a legjobb – ezáltal a legcsábítóbb – műkincseket.

A közerkölcs és a művészet drasztikusan eltérő sztenderdjei igencsak kellemetlen helyzetekbe hozhatták a művészeket, például amikor arra került sor, hogy aktmodellt béreljenek fel: „Végső soron azok, akik alkalmasak lennének, nem akarnak vetkőzni” – panaszkodott keserűen egy művész az 1640-es években, „azok pedig, akik vetkőznének, boszorkánynak lennének csak jó modellek.”

Messze a legfontosabb tényező a spanyol Habsburgok illusztris gyűjteményének fejlődésében azonban az úgynevezett „salas reservadas”, azaz privát szobák létrejötte volt. Ezek egy maréknyi királyi birtokon található elzárt, rejtett szobák voltak, amelyek rendeltetése bizonyos művek bemutatása volt az adott gyűjtemény többi részétől elkülönítve. Habár már 1621-ben van írásos utalás arra, hogy a királyi gyűjteményben külön szobában tartják az aktfestményeket, az első dokumentált „sala reservada” IV. Fülöp uralma alatt tűnik fel az Alcázar palota leltárában, 1636-ban. A szobában kilenc darab, Tiziano által készített aktfestmény volt, továbbá megjegyezték róla, hogy „Őfelsége ide vonul vissza ebéd után”

A Bourbon-házi III. Károly trónra lépésekor már ezek a szobák adtak otthont a király „illetlen tulajdonai” jó részének. Az ország arra az egyetértésre jutott – az aktművek törvényen kívül helyezése mellett –, hogy a bűnök hierarchiájában a legártalmasabb az ilyen művek létrehozása, illetve nyilvános kiállítása volt. „Ez fontos kibúvót hagyott az uralkodó osztály azon tagjai számára, akik az ilyen darabok birtoklása mellett döntöttek – amíg elzárt helyeken tartották őket, a nyilvánosság válogatásra képtelen szeme elől elrejtve” – írja Javier Portús spanyol művészettörténész.

Nem minden király karolta azonban fel ezeket a műkincseket. 1759-es trónra lépését követően III. Károly megérkezett Madridba, a Habsburg elődei által felhalmozott erotikus festmények valóságos bőségszaruját találta. A gyűjtemény tartalmazott Tizianótól, Diego Velázqueztől, és Peter Paul Rubenstől is darabokat – az 1700-ban összeszámolt, 5539 festményt tartalmazó gyűjteménynek azonban ezek már csupán a maradványai voltak. Többi darabját eddigre részben elajándékozták külföldre, másrészt az Alcázar-palotában kitört 1734-es pusztító tűz emésztette fel.

III. Károly az uralkodói prüdéria történelmében kiemelt helyet foglal el. Még 1752-ben, Nápoly és Szicília királyaként híresen elmenekült egy régészeti ásatásról, amikor megmutatták neki egy kecskével paráználkodó szatír márványszobrát. Mint kiderült, a római erotikus művek igazi tárházára bukkantak. Károly a konkrét darabot egy zárt ládába száműzte, az ásatást pedig leállította. Spanyolországban még ennél is radikálisabb lépésre szánta el magát: magához hívatta udvari festőjét, Anton Raphael Mengst, és megparancsolta neki, gyűjtse össze az összes „erkölcstelen” festményt, majd égesse el őket. A lesokkolt Mengs is a király erkölcsi érzékére igyekezett hatni: ha pedagógiai célzatú eszközökként tekintenének rájuk, a király nem gondolja-e esetleg, hogy „kevesebb kockázat lenne a professzorok [azaz a festők] számára egy ilyen jól festett eredetit követni, mint valódi nőket levetkőztetni?” Károly uralkodásának hátralevő részében így aztán maga Mengs felügyelete alatt voltak a képek – épségben, de elrejtve.

A „salas reservadas” rendszere még további két évszázadon keresztül megmaradt a spanyol társadalomban, 1838-ig. A különféle temperamentumú és ízlésű uralkodók a művészeti erotika elnyomásától vagyonuk kulturális kifinomultságának bemutatásán át a saját vágyaik kielégítésére használták őket. Végig parázs vita tárgyai voltak azonban, vizuális sortüzekként szolgálva Európa azon állandó harcában, amely az erkölcs, a művészet, a nemek és a hatalom meghatározását kereste.

Még 1815-ben is megtörtént nem mással, mint Francisco de Goya spanyol festővel, hogy az inkvizíció madridi titkos kamarája előtt találta magát, ahol két festménye – „A meztelen maja” (1797-1800) és „A felöltözött maja” (1800-1805) – felől érdeklődtek, miszerint „az ő művei voltak-e, miért festette őket, ki rendelte őket, és milyen célból.” Habár a képek Joseph Bonaparte uralkodása alatt ideiglenesen kiállításra kerülhettek, az utána újra trónra kerülő Bourbon VII. Ferdinánd az inkvizíciót is helyreállította 1814-ben, az aktokat ábrázoló műdarabokra vonatkozó korábbi tilalommal együtt. Maga a Prado galéria csak néhány évvel Ferdinánd halála és az inkvizíció ezzel együtt járó megszűnése után, 1838-ban szüntette meg saját „sala reservadáját”, a festmények ekkor kerültek ki a zárt ajtók mögül. Ma Goya mindkét majája (korabeli spanyol kifejezés az alsóbb osztályokból származó nőkre) a Pradóban van kiállítva, ahol – mint mindig – kihívóan néznek a látogatóikra.