Egész Európa irigyelte, népe viszont gyűlölte a saját unokáit is túlélő Napkirályt

2020. szeptember 5. 10:52

XIII. Lajos és Ausztriai Anna fia apja halála után, ötévesen örökölte a trónt, de az országot nagykorúságáig régensként anyja irányította Mazarin bíboros segítségével.

Lajos életének egyik meghatározó élménye maradt a Fronde-lázadás (a központosításra törekvő udvar és a független helyi bíróságok, a korabeli Franciaország "parlamentjei" közti, évekig tartó konfliktus), amelynek során 1648-ban, majd három év múlva ismét menekülnie kellett a fővárosból - ezt a király soha nem bocsátotta meg Párizsnak és népének.

Állandó háborúskodás

Lajost 16 éves korában, 1654-ben koronázták meg, de ténylegesen csak 1661-ben, Mazarin halála után kezdett uralkodni. Koronázásának másnapján a legenda szerint lovaglópálcával jelent meg a parlament ülésén és kijelentette: "Az állam én vagyok!".

Az anekdota hitelességét megcáfolták ugyan, de az bizonyos, hogy Lajos senkinek nem hagyott beleszólást a kormányzásba. Minisztereit személyesen ellenőrizte és kénye-kedve szerint cserélgette őket. A Fronde-mozgalom idején oly sok bajt okozott nemesség hangadóit kegydíjakkal udvarába csábította, hogy azok politika helyett a fényűző mulatságokkal foglalkozzanak.

Az igazságszolgáltatást megreformálta, a tehetséges minisztere, Colbert által vitt gazdaságpolitika révén csökkent az állami deficit, hatékonyabbá vált az adózás. 1667-ben megtámadta Spanyol Németalföldet, amelyre spanyol felesége révén igényt tartott, s ezzel megkezdődött a haláláig tartó háborúk sorozata.

Kezdetben sikert sikerre halmozott, 1678-ban megszerezte Flandriát, Franche-Comtét és Lotaringiát, s hatalma tetőpontjára érkezett.

A bigottan katolikus király 1685-ben katasztrofális következményekkel járó lépésre szánta rá magát: visszavonta a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot biztosító nantes-i ediktumot. Ezzel "sikerült" országával szemben egyesítenie a protestáns hatalmakat, ráadásul az újra üldözötté vált hugenották közül sokan kivándoroltak, így legképzettebb alattvalóit is elvesztette.

Lajos 1688-tól Angliával, Hollandiával és a Német-Római Birodalommal hadakozott, az 1701-ben kitört és 1714-ig tartó spanyol örökösödési háborúban pedig már egész Európával szembekerült. A hosszú és váltakozó sikerrel folyó "első világháború" végén a legyengült és kivérzett Franciaország csak fél sikert könyvelhetett el.

A spanyol trónra Lajos unokája, V. Fülöp került, de a békeszerződés kizárta a két korona egyesítését és a Napkirálynak le kellett mondania addigi hódításairól.

Központban, mint a Nap

A sok háborúskodás közben a Napkirály bőkezűen támogatta a művészeteket, udvarában élt és alkotott a zeneszerző Lully, a drámaíró Moliére és Racine. A Colbert révén jócskán megszaporodott bevételeket fényűző kastélyokra (Trianon, Saint Germain, Marly), de mindenekelőtt Versailles-ra költötte.

A ma is lenyűgöző, Európa-szerte másolandó példának tartott palota már két évtizede épült, amikor Lajos 1682-ben ide helyezte át udvarát, s készen sohasem látta, mert az építkezések haláláig folytak.

XIV. Lajos életét az általa kidolgozott merev és minden elképzelhető helyzetre kiterjedő etikett határozta meg, amelyben ő játszotta a példaképül választott Nap központi szerepét.

Külön szabályok vonatkoztak a királyi felkelésre és lefekvésre, az étkezésre és az öltöztetésre, a tisztálkodásra. (Ez utóbbit nem vitte túlzásba, a dicsőségben és hódolatban fürdő Napkirály nem sok vizet használt: naponta csak egyszer törölte meg arcát és kezét egy megnedvesített kendővel).

Naponta kétszer nyilvánosan étkezett, délben mindig egyedül: a 72 év során egyetlen kivétel akadt, amikor Moliére foglalhatott helyet asztalánál.

Rossz nyelvek szerint az általa divatba hozott paróka kopaszságának leplezésére szolgált.

Uralkodása idején megtiszteltetésnek számított, ha az uralkodó valakit az árnyékszéken ülve fogadott. A balettrajongó Napkirály uralkodása kezdetén a királyi udvarban számos balettelőadásban, többek között Molière darabjaiban is szerepelt.

Párizs örömünnepet ül

Felesége Ausztriai Mária Terézia volt, de udvarának majd minden neki tetsző hölgyével volt futó viszonya. Szeretői közül a leghíresebbek Madame Montespan, La Valliére hercegnő és Madame de Maintenon voltak - utóbbival 32 évig élt együtt, s megözvegyülése után morganatikus házasságot is kötött vele.

Miközben kiterjesztette Franciaország határait, megkezdte a francia gyarmatosítást, felvirágoztatta a gazdaságot, pártolta a művészeteket, Lajos fikarcnyit sem törődött népének jólétével, sikertelen és költséges háborúi hosszú távon hanyatláshoz és a monarchia bukásához vezettek.

Az utókor emlékezetében mégis a Napkirályként maradt meg, uralmának ragyogása egész Európában irigységet és utánzási vágyat keltett, ő maga az abszolút monarchia jelképévé vált. 1715. szeptember 1-jén halt meg, a hír hallatán a párizsi nép örömünnepet ült.

Halála után az orvosok megállapították, hogy a Napkirálynak – torkosságának köszönhetően – az átlagosnál kétszer nagyobb gyomra és belei voltak. A trónon hetvenkét évet töltött, túlélte fiát és unokáit, utóda dédunokája lett XV. Lajos néven.