Édességekkel küzdöttek a háború borzalmai ellen az amerikai „fánkos babák”
2019. december 6. 11:33 Múlt-kor
Későbbi háborúkban
A második világháborút követően a „fánkos babák” más hadszínterekre is elkísérték az amerikai csapatokat, így Koreába és Vietnámba is, és nem csupán a harcok idejére: 1953-tól (a koreai háború végétől) 1973-ig összesen 899-en teljesítettek szolgálatot amerikai támaszpontokon Dél-Koreában – itt azonban már nem saját járműveiken, hanem koreai pékségekben készült fánkokat árultak.
Vietnámban – bár elnevezésük megmaradt – ennél is távolabb kerültek az amerikai fánkoktól: szerepük inkább a szórakoztató műsort, mint az édességek árusítását jelentette.
1962 és 1973 között összesen 627 amerikai nő szolgált Vietnámban „fánkos babaként”, azonban fő tevékenységük sokkal inkább a zenés előadások, valamint a pingpong- és biliárdversenyek lebonyolítása volt.
Egyvalami azonban változatlan maradt a második világháborúhoz képest: a „fánkos babáknak” akkor is mosolyogniuk kellett, amikor semmi kedvük nem volt hozzá.
A mosolyhozók kihívásai
A második világháború európai hadszínterével ellentétben a vietnámi gerillaháború már konkrét veszélyeket is hordozott a frontvonal mögött szolgáló női önkéntesek számára. Emellett voltak, akik jelenlétüket károsnak tartották.
„»Fánkos babaként« a katonák felvidítása volt a feladatunk. Ezt könnyebb volt mondani, mint elérni” – mondta el később Jeanne Christie, aki Vietnámban teljesített szolgálatot. „Egy kis szelet otthont hoztunk magunkkal, meghallgattuk őket. Játszottunk velük, vagy zenét játszottunk a bázisok rekreációs központjaiban.”
Christie elismerte azt is, hogy korántsem voltak mindig jó tapasztalataik. „Nem volt könnyű »fánkos babának« lenni. Sokak szerint csak ingereltük a férfiakat. Azt mondták, rosszak vagyunk azért, mert ott vagyunk. Szerintük ha valaki terhes lett, az az ő baja volt, ő akarta.”
A negatív megítélés mellett a fizikai veszélyek is nyomást helyeztek a nőkre – hárman is életüket vesztették a vietnámi háborúban. Hannah E. Crews egy katonai járműbalesetben halt meg, Virginia E. Kirschet egy drogok hatása alatt álló amerikai katona gyilkolta meg, Lucinda Richterrel pedig a Guillain-Barré-szindróma nevű idegbénulásos betegség végzett, amelyet általában vírusos vagy bakteriális fertőzés okoz.
Linda Sullivan Schulte szintén Vietnámban volt önkéntes, és bár nem esett baja, a háborút követően elmondta, folyamatos volt a veszélyérzet. „Mindannyiunknak volt része valamilyen incidensben, például könnygázt kaptunk, rakéták csapódtak be a bázison, vagy orvlövészek lőttek ránk.”
Minden kritikus vélemény dacára elmondható, hogy a „fánkos babák” egy szokatlan háborús környezetben is példásan álltak helyt egy olyan konfliktusban, amelynek célja korántsem volt tiszta az amerikai lakosság számára sem.
A háborúval kapcsolatos otthoni politikai megosztottságot és ennek a csapatok moráljára gyakorolt súlyos negatív hatását igyekeztek minden erejükkel ellensúlyozni.
Az első világháború idején rögtönzött jelleggel létrejött önkéntes szolgálat többnyire láthatatlan eredményeket ért el. Sok évtizeddel azelőtt, hogy a háború óhatatlan velejárójaként ismerte volna fel a tudomány – éppen a vietnámi háborút követően – a poszttraumás stresszt és egyéb negatív pszichológiai jelenségeket, a „fánkos babák” ott voltak a katonák között, és nem csupán jobb kedvre igyekeztek deríteni őket, de meg is hallgatták őket – próbáltak megértőek lenni velük akkor is, amikor senki más.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
