Múlt-kor.hu

Döntetlenül végződött a hidegháború első „forró” konfliktusa

Döntetlenül végződött a hidegháború első „forró” konfliktusa

2020. június 25. 08:34 Múlt-kor

„Késő este Bonesteel és én visszavonultunk egy szomszédos szobába, és figyelmesen tanulmányoztuk a Koreai-félsziget térképét. Sietve és nagy nyomás alatt dolgozva egy igen fontos feladatot kellett megoldanunk: ki kellett jelölnünk az amerikai megszállási zónát. Sem Tic, sem én nem voltam Korea-szakértő, de nekünk úgy tűnt, hogy Szöulnak, a fővárosnak az amerikai szektorban kell lennie.” Dean Rusk önéletrajzában így írta le a Koreai-félsziget megszállási zónainak igen spontánra sikeredett kijelölését.

Rusk és Charles „Tic” Bonesteel ezredesek 1945 augusztusában, miután a Pentagon egyik irodájában rojtosra gyűrték a National Geographic magazin Korea-térképét, kínjukban a 38. szélességi fokot jelölték ki a szovjet és az amerikai megszállási övezetek határaként.

Rusk visszaemlékezései szerint – aki később John F. Kennedy elnök külügyminisztereként tevékenykedett – természetes földrajzi határvonalak híján kollégájával nem tudtak jobb határvonalat kitalálni. Legnagyobb meglepetésükre a szovjetek elfogadták a javaslatot.

A 38. szélességi fok azóta elválaszthatatlan Korea történelmétől, hiszen a két Korea közötti határ mind a mai napig ennek a közelében fut, és ezt a szélességi kört átlépve indította el Kim Ir Szen a hidegháború első konfliktusát 1950. június 25-én.

A Koreai-félsziget 1910-ben vált a Japán Birodalom részéve. A japánok gyarmati státuszban tartották Koreát, amelyre élelmiszerraktárként és az olcsó munkaerő forrásaként tekintettek. A japán uralom egészen a második világháború végéig fennmaradt Koreában. Ezután viszont gyökeresen megváltozott a helyzet.

A szövetséges nagyhatalmak (az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió) vezetői 1945 nyarán a potsdami konferencián úgy döntöttek, hogy a Koreai-félszigetet kettéosztják és egy északi szovjet, illetve egy déli, amerikaiak által ellenőrzött megszállási övezetet hoznak létre.

A távlati cél egy közös koreai kormány felállítása és a félsziget egyesítése lett volna, de az egyre súlyosbodó hidegháborús ellentétek a két szuperhatalom között lehetettlenné tették ezeknek az elgondolásoknak a kivitelezését. Északon a Kim Ir Szen vezette kommunisták, míg délen a demokratikusnak cseppet sem mondható Li Szin Man kormánya gyakorolta a hatalmat.

Délen 1948 májusában választásokat rendeztek, majd augusztusban megalakult a Koreai Köztársaság. Erre válaszul szeptemberben északon kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot, azzal a különbséggel, hogy ott nem tartottak népszavazást. A konfliktus a két Korea között ezzel nem zárult le, mert a félsziget megosztottságát egyik fél sem akarta hosszabb ideig fenntartani.

Kim Ir Szen hatásos lobbitevékenységet folytatott és megszerezte Sztálin, majd a kínai kommunista testvér, Mao Ce-tung hozzájárulását is a déli területek lerohanásához. Sztálinnak tulajdonképpen kapóra jött a konfliktus, mert úgy gondolkodott, hogy a kialakuló háború miatt az USA figyelme Európáról Ázsiára terelődik majd át.

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hadserege 1950. június 25-én lépte át a 38. szélességi fokot. Az északiak mind a fegyverzet, mind a létszám tekintetében fölényben voltak, az USA ugyanis a délieket nem támogatta fegyverrel, az ottani haderő leginkább rendfenntartási feladatok ellátására volt csak képes. Az észak-koreai T-34-es tankok így június 29-én már a déliek fővárosában, Szöulban parádéztak, és szeptemberre csupán a félsziget délkeleti része maradt a déliek irányítása alatt.

Az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági tanácsa elé vitte a koreai ügyet, hogy ott szavazással döntsenek az agresszor megrendszabályozásáról. Az amerikai elnök Truman itt csatát nyert, mert a BT tagjai az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, és a kommunista Kínával szemben álló, Kína hivatalos képviselőjeként elismert Tajvan igennel szavazott az agresszió megállítására.

A kommunisták vezette Kínát az ENSZ ekkor még nem vette fel a tagjai közé, ami miatt a szovjetek bojkottálták a szavazást. Ez óriási hiba volt, mert így az amerikaiak zöld utat kaptak Kim Ir Szen megregulázására. Amerikai vezetéssel hamarosan fel is állt egy 16 ország fiait magába foglaló haderő, amelynek 90 százalékát az amerikaiak alkották.

Az amerikai Douglas MacArthur tábornok vezette ENSZ-erők szeptemberben szálltak partra az Incshoni-félszigetnél és hamarosan visszafoglalták Szöult, sőt októberben már a kínai határ közelébe jutottak. Mao Ce-tung ekkor indította el 300 ezer fős „önkéntes” haderejét, visszatolva az ENSZ-erőket a félsziget belsejébe. Pár hónap elteltével a háborús felek ugyanott álltak, ahol a háború kezdetén, 1951 áprilisára a 38. szélességi fok mentén állóháború alakult ki.

Az elhúzódó konfliktus megosztotta az amerikai vezetést. Douglas MacArthur az USA haderejének maximális kihasználását szorgalmazta Koreában, így az Európában állomásozó amerikai erőkre is igényt tartott, sőt, szorgalmazta az atomfegyverek bevetését is.

Ezzel szemben Truman elnök és tanácsadói úgy gondolkodtak, hogy ezzel a lépéssel a háború Kínára is kiterjedhet, ami egy hosszú konfliktusba rángathatja az USA-t Ázsiában, és az amerikaiak európai jelenlétének gyengüléséhez is vezethet. Truman úgy döntött, megálljt parancsol az amerikai gőzhengernek, és leváltotta a „hiperaktív” MacArthurt.

A koreai háború, amelyet 1953. július 27-én a Panmindzsonban megkötött fegyverszüneti egyezménnyel zártak le, tulajdonképpen döntetlenül végződött. A fegyverszünetet viszont nem követte békemegállapodás, így a konfliktus hivatalosan a mai napig is tart. A fegyverszünet értelmében a 38. szélességi fok mentén egy 4 kilométer széles, 250 kilométer hosszú demilitarizált övezetet hoztak létre. Bár az USA megvédte szövetségesét, döntő győzelmet nem tudott kicsikarni.

A konfliktus, amelyet a harmadik világháború főpróbájaként emlegettek, mérhetetlen pusztítást végzett Koreában. Dean Rusk szerint, aki 1951-ben már amerikai külügyminiszter-helyettesként funkcionált, az országban „már nem volt mit bombázni”.

Korea 30 milliós lakosságából 3-4 millió ember halt meg a háború következtében. Az amerikaiak 33 ezer, a dél-koreaiak 137 ezer, az észak-koreaiak 215 ezer, míg a kínaiak közel 400 ezer katonát vesztettek. A kínai halottak között volt Mao Ce-tung legidősebb fia, Mao An-jing is.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

Döntetlenül végződött a hidegháború első „forró” konfliktusa

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2020. nyár: A magyar film 30 felejthetetlen pillanata

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra