Divatosra fűzve: a darázsderék tündöklése és bukása
2022. május 24. 14:50 Szentesi Réka
A szépség záloga
Minden kor kialakítja a maga képét arról, hogy milyen az ideális emberi külső. Az ember a világ minden részén korszakonként valamilyen esztétikai mérce, egy ideál alapján módosította külsejét, testének felszínét, formáját. Az öltözék, az ékszerek, de még maga a test is, a különböző részeinek formája, felülete, szőrzete, a bőr színe is a divat tárgyát képezheti, és ezek mindegyike aszerint alakítható, hogy a megjelenés a lehető legjobban illeszkedjen az aktualitáshoz. A szépségideál nem egy előre meghatározott eszmény, hanem a mindenkori korszellem produktuma.
A fűzőreklámok a kényelmet és a tartás javítását emelték ki
Az itt tárgyalt korszak hölgyei számára (is) a vonzó, mintaszerű megjelenés kulcskérdés volt, a szépség elérésének vágya a női szocializáció részét képezte, a korabeli ideál egyik alappillére pedig kétségkívül a karcsú derék volt. Ennek eszköze pedig a fűző volt.
A fűzött derék jelenségének komplexitását jelzi, hogy míg egyfelől a jó családból való lányoknak egyáltalán nem illett fűző nélkül megjelenni, mert az átvitt értelemben vett tartást, valamint a bonyolult öltözködési etikett ismeretét (értsd jó neveltetést) jelezte, másfelől a fűző éppen a női test másodlagos nemi jellegeit hangsúlyozta: megemelte a kebleket, valamint felnagyította a derék- és a csípőbőség közötti különbséget, amely arányszám az evolúciós pszichológia értelmében termékenységi mutató.
Magyarul mindazzal együtt, hogy a korban a lányokat óvták a házasság előtti szexuális élettől, ezzel együtt a promiszkuitástól (a partnerek gyakori váltogatásától), a női vonzerő szabászati megjelenítése a korszellem által diktált kereteken belül társadalmilag teljesen elfogadott volt. Sőt, az olyan alkalmakkor, amelyek a lányok kiházasítását helyezték előtérbe, például a bálokon, a szokásosnál jó pár centiméterrel összébb húzták a hölgyek derekát. Vagyis a fűző viselete a polgári berendezkedésben kettős értéket képviselt: egyfelől a feddhetetlenséget, a tartást, a társadalmi háttérhez kapcsolódó normák ismeretét és betartását, másfelől pedig a feltűnő vonzerőt.
A fűző kellő meghúzására szolgáló legújabb masinéria
1885-ben bizonyos Denise grófné divatcikkében úgy fogalmazott, hogy „nincs az a hibás termet, amelyet egy hivatott fűzőkészítő csinossá ne tudna tenni.” Tehát a test a maga természetességében nem volt elfogadható, a korabeli ízlés azt megkreált szépségében kívánta látni. A fűzőellenes csoport tagjai gyakran érveltek a milói Vénusz természetes szépségével. Úgy vélték, hogy nincs szebb annál, mint amit a természet alkotott.
Akár 40-45 cm kerületűre is csökkenhetett a darázsderék
A fűzőt védelmező divathölgyek erre azzal vágtak vissza, például a Vasárnapi Újság hasábjain, hogy ha a szobor megelevenedne, megbotránkozva néznék bő derekát, amely a divatos ruhában esetlennek, nehézkesnek hatna. S valóban, a milói Vénuszra fel sem lehetett volna adni a korabeli módi szerint készített öltözéket, hiszen a kurrens toalettet eleve fűzött derékra szabták. A lapok a kifogástalan női alakot „ruhaszerűnek” nevezték, a kifejezés mögött az a felfogás bújt meg, amely szerint a testnek kell igazodnia a divatos ruhához és nem fordítva.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
