Depresszió gyötörte élete utolsó éveiben a magányossá vált Erzsébet királynét

2024. szeptember 10. 20:20 Pálinkás Patrícia

„Szívem kis nyílásán”

Az ütéstől Erzsébet hangtalanul hanyatlott hátra, feje a földet érintette, de dús hajkoronája enyhítette a zuhanás erejét. Miután talpra segítették, nem tért vissza a hotelbe, hanem tovább gyalogolt a gőzös felé, „hiszen semmi sem történt velem” – állította mosolyogva.

Sztáray grófnő további kérdéseire bevallotta: „Azt hiszem, a mellem fáj egy kicsit, de nem vagyok bizonyos benne”; és hogy rettenetesen megijedt. A hajóig még megtett száz métert a saját lábán, de amikor ott rosszul lett, az udvarhölgy először szívszélhűdésre gondolt.

Az első eszméletvesztéséből még sikerült feléleszteni a királynét, de az idő múlásával egyre megtörtebb lett, tekintete egyre tétovább. „Hát most mi történt velem?” – ezek voltak utolsó, Sztáray Irmához intézett magyar szavai.

Ezek a részletek akkor kapnak különös jelentőséget, ha tudjuk, hogy egész életében mit kívánt Erzsébet. Többször is kijelentette családja előtt, hogy gyorsan, fájdalommentesen, nem ágyban, hanem Isten szabad természetében, az övéitől távol szeretne meghalni, hogy szeretteinek ne okozzon aggodalmat.

Udvarhölgye előtt hasonlatokban is megnyilatkozott: „Én e világból úgy szeretnék ellebbenni, mint a madár, mely felszáll és eltűnik az éterben, vagy mint a szálló füst, mely itt, szemünk előtt kéklik, és a következő pillanatban nincs többé!”

Luigi Lucheni merénylete Sisi királyné ellen Genfben

Erzsébet nem félt a haláltól, sőt vágyott rá, de az ezt megelőző átmenet, a bizonytalanság megijesztette, ezért is kívánta a gyors halált. Igazán csodás megérzésének mondható az, amit egy nappal halála előtt mondott Rothschild bárónénak: „Azt kívánnám, hogy lelkem szívem egy kis nyílásán röppenne az ég felé.” „Ezt az egy kérését megadta az Isten. Befelé vérzett el; fájdalmai nem voltak, és sejtelme nélkül a halálnak lépett a másvilág küszöbére.” – állapította meg a szemtanú Sztáray grófnő a királyné haláláról.

A halál gondolatával egész életében sokat foglalkozott Erzsébet. A tizenöt éves érzékeny lelkű lány bátor verset írt megemlékezve legjobb barátnője öccsének haláláról:
„Bár haltam volna veled,
S lennék az égben mint te.”
A halál ténye megdöbbentette, de nem riasztotta.

Erzsébet életében folyamatosan kereste a kihívásokat, mindig vakmerően lovagolt. A hetvenes évektől a még kockázatosabb falkavadászatok kezdték érdekelni. Rengeteget gyakorolt, hogy ő lehessen a legjobb, a „vadászatok királynője”.

Legsúlyosabb lovasbalesetét 1875 szeptemberében, Normandiában, épp egy ilyen gyakorlás közben szenvedte el, amikor egy gyenge lábú, új lovat próbált ki. Lerepült a lóról, agyrázkódást kapott, elvesztette eszméletét és egy időre emlékezetét is. Hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel: „Ha igaz, hogy lebuktam, akkor hát »trotli« vagyok. Mindig az maradok?”

Férjének viszont már ezt írta: „Sajnálom, hogy ennyire megijesztettelek, azonban ilyen esetekre tulajdonképpen mindketten mindig el lehetünk készülve. […] Szeretnék azzal büszkélkedni, hogy egy ilyen vacakság miatt nem vesztem el a bátorságom. Azt akarjátok, ne lovagoljak többé; akár teszem, akár nem, úgy fogok meghalni, ahogy elrendeltetett.” Két héttel később már újra lovon ült. 

A halál közeli élmény mégis megérintette lelkét, tudatosította benne a halandóság gondolatát. Rónay püspökkel leíratta a 90. zsoltárt, amely az ember törékenységével, múlandóságával foglalkozik, és amit aztán egy megszentelt, egyszerű arany medál formájában mindig magánál tartott.

1. „Szívem kis nyílásán”
2. Halálközeli élmények