Múlt-kor.hu

Múlt-kor bolt: Itt vásárolhatsz termékeinkből 》

Démoni kísértések – a korai kereszténység sivatagi remetéinek élete

2015. október 19. 08:19

Oszlopszentek

Körülbelül egy évszázaddal azt követően, hogy Pál és Antal sivatagi remeteként élte mindennapjait, az egyre szélesebb körben elterjedő kereszténység révén a magányos szerzetesség „divatja” Szíriára is átterjedt. Szent Simeon (390-459) aszkéta annak érdekében, hogy teljesen eltávolodjon a zarándokrohamoktól és a földi javaktól, mintegy harminc éven keresztül egy Aleppó közelében található hegy tizenöt méteres oszlopánhúzta meg magát. Példáját sokan követték, és teret hódított a remeteélet újszerű formája, melynek követőit sztilitáknak, vagyis oszlopszenteknek nevezték. Felmerülhet a kérdés, hogy miként terjedhetett el a szerzetességnek ez a különös módja.

Charles de Montalembert, XIX. századi francia katolikus-liberális filozófus a következőképpen fogalmazta meg magyarázatát: „A magányos, önmegtagadó élet teljes ellentétben áll az emberi hajlammal, és mégis, a természetével együtt jár. Nincs ember, aki ne érezte volna az élete egy bizonyos szakaszában a magányra való titokzatos, erős késztetést.” A „sivatagi atyák” tehát – a vitorlázókhoz és az alpinistákhoz hasonlóan – „Robinson Crusoe-szindrómától” szenvedtek, és minden bizonnyal azt érezhették, amit talán Goethe fogalmazott meg a legtalálóbban: „Amikor végre egyedül vagyok, nem vagyok egyedül.”


A pszichológiai fejtegetések önmagában azonban nem adnak magyarázatot arra, hogy a remeteség miért éppen Egyiptomban és miért éppen a kérdéses időszakban született meg. Hans Conrad Zander svájci történész szerint az anyagi világtól való elvonulás nem új keletű, sőt, még csak nem is keresztény hagyomány volt. Már a görög filozófusok is fontosnak tartották, hogy szellemük „megedzésének” segítségével uralni tudják a testüket.Hasonlóan egyedi életvezetési elvek szerint éltek a fundamentalista zsidók is: "Nem fogyasztottak húst, az egyetlen élelmük a sózott kenyér volt, bár a ravaszabbak meg is fűszerezték”- jegyezte föl Alexandriai Philón, 1. századi filozófus.

Az ókori görögöknél többek között a matematikus-filozófus Püthagorasz és a hordóban élő Diogenész, a zsidó kultúrában a Sínai-hegy egyik barlangjában élő Illés prófétája, valamint a mézzel és sáskával táplálkozó Keresztelő Szent János is hasonló életvezetési elveket vallott. Kétezer évvel ezelőtt a görög nyelvű, hellenisztikus kultúrájú Alexandria lett a zsidó-keresztény kultúrkör központja (a város első püspöke Szent Márk, a négy evangélista egyike volt). És bár a Ptolemaioszok és a Mózes-, valamint Jézus-követők közötti kapcsolat sokszor véres perpatvarba torkollott, a két kultúrának mégis volt egy közös pontja: a remetéség hagyománya. Ennek köszönhető, hogy az idők folyamán Egyiptomban alakult ki a keresztény szerzetesség.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

Démoni kísértések – a korai kereszténység sivatagi remetéinek élete

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2022. tél: A szeretet mártírjai

Ízelítő a Magazinból

További friss hírek

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra