Cukrászháború, „próbatámadás” vagy épp saját magunk megtámadása – íme a történelem legcéltalanabb csatái
2018. április 17. 18:43 Jeki Gabriella
Egy kis pálinka, és az osztrákok megtámadták saját magukat
Az egyik legkomikusabb európai csetepaténak az 1788. szeptember 17-től szeptember 22-ig tartó csata bizonyult, amelyben nem volt sem győztes, sem vesztes. A hadtörténelemben egyedülálló, hogy egy hadsereg saját magával harcolva semmisíti meg önmagát. A karánsebesi csatában a helyzet ugyanis odáig fajult, hogy a teljesen megzavarodott császári csapatok az éjszakai sötétségben egymás ellen vívtak öldöklő küzdelmet.
Ebben a történelmi időben II. József német-római császár és magyar király bekapcsolódott az immár egy éve tartó török-orosz háborúba és saját irányítása alatt, támadó hadjáratot indított. A császári-királyi fősereg mintegy 200 ezer főt számlált, amely először bevette Szabácsot, majd – teljesen értelmetlenül – széthúzták az Adriai-tengertől a Dnyeperig terjedő, légvonalban is több mint 1500 kilométeres arcvonalon. Közben a törökök sem tétlenkedtek: augusztusban Juszuf pasa nagyvezír hetvenezer emberből álló seregével átkelt a Dunán, ahol a bánsági hadtestet visszavonulásra késztették. A császár ekkor maga sietett embereit vezetve a veszélyeztetett területre.
Közben szeptember lett, és a kisebb összecsapások után a császári-királyi csapatok a mai Románia területére, Karánsebes előterébe húzódtak vissza. A főként gyalogos menetet a magyar huszárok biztosították. Miután a hadsereg megállt pihenni, a fáradt és szomjas tisztek pálinkát vásároltak, majd inni kezdtek. Nem sokkal ezután azonban harc tört ki a lovasság és a gyalogság között, a huszárok ugyanis nem kívánták megosztani kellemes italukat a gyalogosokkal. Hamarosan lövések dörrentek és „törökök, törökök” felkiáltás hangzott fel. A gyalogosok ezzel akarták ugyanis megtéveszteni a lovasságot, hogy azok talán ott hagyják a „zsákmányukat”, és így megkaparinthatják a pálinkát. A huszárok ekkora már annyira részegek voltak, hogy hamarosan totális pánik tört ki. A tömeg akkor zavarodott meg teljesen, amikor a tisztek kiáltozni kezdtek: a katonák a „Halt” (Állj!) parancsot „Allah”-nak vélték hallani.
A két császári hadtest így aztán a vaksötétben szabályos, parázs ütközetet vívott egymással. Csak akkor vált világossá, hogy se híre, se hamva a töröknek, amikor felkelt a nap. Addigra azonban a Habsburg-erők több mint 10 ezer embert vesztettek az egyedülálló összecsapás során. Ez a saját csapatoknak okozott veszteségek szempontjából alighanem felülmúlhatatlan világcsúcs. A török hadsereg csak két nap múlva bukkant fel, de már csak harminc ágyút talált a csatatéren. A császári seregek saját maguk legyőzése után ugyanis vad menekülésbe kezdtek.
Az eseményről szóló történelmi feljegyzések azonban hiányosak és megkérdőjelezik, hogy az osztrák hadsereg kínos történetét vajon a történelem idővel eltúlozta-e vagy sem. „II. József levelet küldött testvérének, Lipótnak az adott év szeptember 26-án, amelyben leírta, hogy a katonák váratlanul tüzet nyitottak azon a szeptember 21-i éjszakán, majd ecsetelte az ezt követő riasztást és zavart” – mondta Matthew Mayer történész, aki doktori tézisét az 1788-as eseményekről írta.
„Teljesen feloszlott a menetoszlop, amelyben a katonák vonultak, miközben a hordókat, a kocsikat és az összes sátort felfordították” – írja a levélben II. József. – „Borzalmas volt, ahogy a katonáim egymást lőtték. Végül nagy veszteségek árán helyreállt a rend, és szerencsénk volt, hogy a törökök nem bukkantak a nyomunkra, különben az egész sereget megsemmisítették volna.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
