Csak Napóleon császári gárdájának megfutamodása törte meg a franciák lelkesedését Waterloonál

2019. június 18. 10:51 MTI

Az 1814-ben Elba szigetére száműzött, trónjáról lemondott Napóleon 1815. március 1-jén megszökött, három héttel később diadalmenetben vonult be Párizsba. Az Európa sorsát a bécsi konferencián intéző hatalmak azonnal létrehozták a hetedik franciaellenes koalíciót Ausztria, Poroszország, Nagy-Britannia, Hollandia, Svédország és Oroszország részvételével.

Napóleon Franciaország utolsó erőforrásait mozgósítva hadba hívta veteránjait, sorozást rendelt el, de még így is elsöprő túlerővel kellett szembenéznie. A császár elsőként a Belgiumban állomásozó angol-holland és porosz sereg ellen indult, amelyeket a pireneusi félszigeten diadalmaskodó Wellington herceg, illetve a számos csatában győztes, 72 éves Blücher tábornok vezetett.

Napóleon szét akarta választani ellenfeleit, hogy aztán létszámfölényét kihasználva külön végezhessen velük. Briliáns módon manőverezve június 16-án Lignynél vereséget mért a poroszokra, és Grouchy 30 ezer fős seregét küldte üldözésükre.

A marsall azonban nem tudta megakadályozni a porosz csapatok újjászerveződését, ráadásul a parancsot szó szerint véve Waterloo napján, az ágyúszót hallva nem indult azonnal a csatatérre. Napóleon maga a mintegy 72 ezer fős főerővel és 246 ágyújával Wellington ellen fordult, aki 67 ezres seregével és 156 ágyújával Waterloo falutól délre, egy Mont St. Jean nevű dombon foglalta el állásait.

A mindent eldöntő csatára 1815. június 18-án került sor, de a csapatok órákig csak farkasszemet néztek egymással, mert az éjszakai vihartól felázott talaj nem bírta el az ágyúk súlyát. Fél tizenkettőkor aztán Napóleon tüzérsége lőni kezdte az angolokat, s a franciák előbb a jobbszárnyon, majd az arcvonal középső részén is támadást indítottak, de rohamaik sorra kudarcba fulladtak.

A Blücher pihent csapatainak érkezésére váró, szinte minden tartalékát bevető Wellington tapodtat sem hátrált, tüntetően állt vezérkarával a domb tetején, és a kezében tartott órát nézte.

Ám Napóleon helyzete sem volt kedvezőbb: a csatatér keleti részén felbukkantak az első poroszok, akik ellen 15 ezer fős gyalogsági tartalékát küldte, s mivel Grouchy késett, már csak a veterán és soha vereséget nem szenvedett Császári Gárdára számíthatott.

A csata tetőpontján, délután három órakor Ney marsall frontális lovassági rohamot indított az angolok által tartott domb ellen, de borzalmas veszteségei ellenére sem sikerült megbontania a gyalogság négyszögeit. Ezután a francia gyalogság nyomult előre, és elfoglalt egy fontos pontot, de Wellington meggyengült derékhada a folyamatosan érkező porosz egységeknek köszönhetően kitartott.

Napóleon végül a Császári Gárda bevetésével akarta kicsikarni a győzelmet. A veteránok át is törték a frontvonalat, de a brit tartalék össztüze megállította, majd megfutamította őket. Wellington a lélektani pillanatot kihasználva a dombtetőre lovagolt, és kalapját meglengetve általános támadást vezényelt a menekülő veteránok látványától sokkolt franciák ellen.

Nagyjából ugyanekkor törték át a poroszok Napóleon jobbszárnyát, a teljes francia frontvonal felbomlott. A Császári Gárda maradványai fedezték a visszavonulást, de a nap végére szinte teljesen megsemmisültek.

A legenda szerint amikor Cambronne tábornokot a britek megadásra szólították fel, ő azt válaszolta: "A Gárda meghal, de nem adja meg magát", más elbeszélések szerint (ez a változat szerepel Victor Hugo A nyomorultak című regényében is) csak egy szalonképtelen szóval felelt.

A császár megpróbálta a Gárda utolsó két zászlóalja, személyes testőrsége mögött újraszervezni a sereget, de végül neki is menekülnie kellett.

A csatában mindkét fél hatalmas veszteségeket szenvedett, minden ötödik katona meghalt. A francia halottak számát 29 ezerre, az angolokét 15 ezerre, a poroszokét 9 ezer főre teszik, a csata utolsó szakaszában a nyolc négyzetkilométeres területen 45 ezer halott és sebesült hevert.

A csatatéren 1826-ban 40 méter magas dombot emeltek, elvileg az ott elesett orániai herceg emlékére, gyakorlatilag azért, hogy a látogatók jobban át tudják tekinteni a helyszínt.

A waterlooi csatával véget ért Napóleon száznapos uralma, a császár 1815. június 22-én másodszor is aláírta lemondó nyilatkozatát. Az óvatos angolok ezúttal már a világ végére, Szent Ilona-szigetére száműzték, ott is halt meg 1821-ben. Az ütközet megváltoztatta Európa képét, megtörte Napóleon és Franciaország uralmát a kontinensen, egyben kezdetét jelentette a több évtizedes békének.

A csata fontos szerepet játszik egyebek között Byron Childe Harold című poémájában, Stendhal A pármai kolostor, Thackeray Hiúság vására és Victor Hugo A nyomorultak című regényében, néhány évtizede az ABBA együttes karrierjét is a Waterloo című sláger indította el.

Az eredeti helyszínen ötévente korhű jelmezekben több ezer statiszta részvételével újrajátsszák az ütközetet. Egy vicc szerint egyszer majd Napóleon győz, mert a franciák nem képesek elviselni vereségüket. A gallok néhány éve megakadályozták, hogy forgalomba kerüljenek a belga kormány által az ütközet kétszázadik évfordulójára veretni kívánt kéteurós érmék, mert azok Párizs szerint "fölösleges feszültségeket" szíthatnak.

A belgák azonban nem hagyták magukat, egyoldalúan két és fél euró névértékű érmét verettek, amelyen a csatatéren álló emlékmű, illetve a csapatok elhelyezkedése látható.