Cromwell elfeledett hadjárata, amely lerakta a Brit Birodalom alapjait

2018. május 11. 18:06 Múlt-kor

A hadjárat, Cromwell úgynevezett „nyugati terve”, mára többnyire feledésbe merült. A már-már nevetségesen merész vállalkozást, Spanyol-Amerika egy hatalmas katonai erővel történő egyszerű elvételét igen szűkszavúan szokás tárgyalni a történelem lapjain. Többféle értelmezése létezik, egyik sem valami hízelgő: az Erzsébet-kori spanyolellenesség visszaköszönése, illetve egy maradandó következményekkel aligha járó, ám annál költségesebb és megalázóbb kudarc. Azt a tényt, hogy a bukott hadjárat végül meghozta Angliának Jamaicát, rendszerint egyfajta fájdalomdíjnak szokás tartani.

Habár a következő évszázad folyamán értékes birtokká vált, Jamaica egyúttal a britek rabszolgatartásának elsődleges helyszíne, ami visszamenőleg bemocskolja a sikeres hódítást. Cromwell protektorátusa és a teljes, interregnumként ismert korszak nehezen illeszkedik az uralkodók regnálásai köré rendezett brit történelembe. Cromwellre a britek, ha pozitív alakként, akkor briliáns hadvezérként, ha negatívként, akkor pedig az egész király nélküli korszak főkolomposaként emlékeznek. Nem tartják széles körben a birodalom megalapozójának, vagy területszerzőnek.

A „nyugati terv” ennek ellenére sorsfordító pillanat volt a Brit Birodalom létrejöttében. Mind megtervezésében, mind végrehajtásában jelezte az angol állam növekvő kapacitását és formálódó céljait. A Spanyolországgal szembeni direkt konfrontáció az Újvilágban megvalósított egy régóta létező politikai célt, és átformálta a nemzetközi helyzetet. Jamaica megszerzése teljességgel átváltoztatta Nagy-Britannia a világ többi részéhez való viszonyát.

Amikor a cromwelli állam a Karibi-térségbe küldött egy hatalmas flottát, három módon is újraalakította az állam és a gyarmati expanzió viszonyát. Először, a „nyugati terv” direkt módon bevonta az államhatalmat az Európán kívüli világban történő területszerzésbe. A korábbiakban magánszemélyek hajtották ezt végre, akár egyedüli vállalkozókként, akár szerződéses társaságok formájában. Ezek a delegáltak az állam engedélyével terveztek, alakítottak ki, és kormányoztak gyarmatokat, amelyek az angol uralkodó átfogó, de távoli uralma alatt voltak. A „nyugati tervvel” az állam első ízben saját maga hajtotta végre ezt a feladatot.

Másodszor az állam korábban nem látott mennyiségű erőforrást fordított a hadjáratra. A lordprotektor „legyőzhetetlen armadája” legalább akkora volt, mint bármely flotta, amely Európa addigi másfél évszázadnyi amerikai tevékenysége alatt az Újvilágba hajózott. Az állam egy masszív hadművelethez gyűjtött rengeteg embert, hajót és ellátmányt, és mindezt igen figyelemreméltó titoktartás mellett hajtotta végre. A szándékosan homályos „nyugati terv” elnevezés is ebből a titkolódzásból származott, és ez is csupán egy még bizonytalanabb elnevezést váltott fel: amíg a hajók el nem indultak, és irányuk nyilvánvalóvá nem vált, addig „jelenlegi terv” volt az egész művelet neve.

Harmadszor a hadművelet megváltoztatta az állam viszonyát a külbirtokaihoz is. Cromwellnek szándéka volt az erőforrások merítése a gyarmatokról, és az állam megnövekedett igényeivel és térbeli kiterjedésével egybevágó követeléseket támasztott. Amikor a flotta több hónapot is eltöltött az 1627 óta angol gyarmat Barbadoson, a szigeten lakók újfajta beszolgáltatási kötelezettségekkel találkoztak. Ezek a tolakodó intézkedések ekkor újak voltak, a Brit Birodalom történelme folyamán azonban rutinszerűvé váltak.

Amellett, hogy megváltoztatta Anglia külbirtokaihoz való viszonyát, a „nyugati terv” a nemzetközi helyzetben is jelentős zavart keltett. A gyarmat létrehozásával Anglia első ízben konfrontálódott szemtől szemben Spanyolországgal. A spanyol Habsburgok a portugál Brazília kivételével az amerikai kontinens egészét saját kizárólagos területükké nyilvánították, azonban csak az Egyenlítőhöz közeli területeken voltak ténylegesen jelen. Az angol betolakodások korábban a meg nem szállt területekre korlátozódtak: a Floridától északra található, kevésbé vonzó vidékekre, vagy a Karibi-térség keleti peremén lévő apró szigetekre.

Spanyolország szerint természetesen ez utóbbiak is illegális betolakodások voltak, azonban nem álltak rendelkezésükre az erőforrások minden egyes hívatlan vendég üldözésére. Amikor egy angol puritánokból álló társaság gyarmatot alapított a ma Kolumbiához tartozó Isla de Providencián, a spanyol erők háromszor is megtámadták, míg végül meg nem semmisítették. Azzal, hogy a spanyolok által lakott Hispaniola és Jamaica lerohanásával az angolok elhagyták korábbi körültekintésüket. Nem vették többé figyelembe a tilalmat, amelyet sok gyarmati oklevél tartalmazott, miszerint tilos egy másik „keresztény fejedelem” által birtokolt földeket elvenni.

Jamaica sikeres megszállása elmozdította a Karibi-térség geopolitikai viszonyait. A támadás ráadásul kiterjedtebb háborút is eredményezett Spanyolország és Anglia között: ez volt az első olyan háború, amely Amerikában kezdődött, majd utána tevődött át Európára. Ez a háború, habár európai hadszíntere egyértelmű győztes nélkül lecsillapodott az 1650-es évek végére, a Karibi-térségben az 1670-es madridi békeszerződésig folytatódott. Ebben az egyezményben Spanyolország nem csupán Jamaicát, de Anglia összes amerikai külbirtokát elismerte. Az angol tevékenységre válaszul a franciák is igyekeztek megvetni lábukat a térségben, 1660-ra ők irányították Tortuga apró szigetét Hispaniola partjaitól nem messze, valamint később Franciaország hozott létre gyarmatot a nagy sziget nyugati végén, ez lett St. Domingue (a mai Haiti).

Anglia agressziója és a többi hatalom erre adott válasza megváltoztatta a Karibi-térség konfliktusainak természetét. A régió harcai többnyire Spanyolország és a különféle betolakodók között zajlottak, 1655 után azonban a hadviselés összetettebbé vált, és sokszor több ország is harcolt egymás ellen. A Karibi-térséget ezután gyakorta emlegették Eric Williams történész nyomán „Európa kakasviadaltereként”, mivel az európai hatalmak gyakran itt vívták háborúikat. Ezt követően bármely európai háború, melyben amerikai birtokokkal rendelkező hatalmak szálltak szembe egymással, óhatatlanul átterjedt ide is. Így például a második (1665-1667) és harmadik (1672-1674) angol–holland háborúnak volt karibi hadszíntere, míg az elsőnek (1652-1654) nem volt.

Jamaica megszerzése számtalan szempontból volt jelentős a birodalmi terjeszkedés szempontjából. Értékes külbirtokká vált, ráadásul általa növekedett meg a cukor fogyasztása, amely visszavonhatatlanul megváltoztatta az európai étrendet. Jamaica elfoglalását emellett intenzív brit szerepvállalás követte a rabszolga-kereskedelemben. Eleinte megállóhely volt csupán a Spanyol-Amerikába tartó rabszolgahajóknak, de később ide is jelentős mennyiségű rabszolga került. Rengeteg brit vett részt a rabszolga-kereskedelemben, olyanok is, akik sosem hagyták el Nagy-Britanniát, de hasznot húztak belőle. Jamaica volt Nagy-Britannia első számú rabszolgatartó gyarmata, amikor az ország végül megszüntette saját területein a rabszolga-kereskedelmet.

A „nyugati terv”, melyre kudarcként emlékeznek az emberek, ha egyáltalán, drasztikusan megváltoztatta Anglia tevékenységét a tágabb világban. Bevonta az államot a gyarmatosításba, eközben Anglia direkt módon konfrontálódott Spanyolországgal, továbbá megnövelte a Karibi-térség fontosságát az európai konfliktusokban. Még kudarcként is számtalan tanulsággal szolgált arra nézve, hogy mivel jár az expanzió és a birodalomépítés. Miközben II. Károly király restauráció utáni kormánya az interregnum teljesítményeire épített, megértette a terjeszkedés nyereségeit, de a követelményeit is.