A középkori Bizánci Birodalom az antik római császárság keleti feléből fejlődött ki. Noha a kialakuló Magyar Királyság 1018 után szomszédjának tudhatta ezt a birodalmat, a már addig is meglévő magyar-bizánci kapcsolatok ezt követően sem váltak különösebben intenzívvé. A két állam között szövődő szálak inkább a kereskedelem és a kultúra területén húzódtak, s ritkán váltak politikai jellegűvé. Ez a helyzet a 11. század végén változott meg, amikor a Magyar Királyság Adria melléki hódításai Bizánc érdekeit is sértették. Erről Horvátország és Dalmácia kapcsán már írtunk. A II. István idején vívott magyar-bizánci háborúk mintegy előjátékul szolgáltak a 12. század második felében oly gyakori konfliktusokhoz. A balkáni hódításhoz mindinkább kedvet és erőt érző Magyar Királyság természetes ellenfélének tekintette Bizáncot, mely azonban éppen ezekben az évtizedekben élte utolsó virágkorát. A birodalom átmeneti megerősödése a Komnénosz-dinasztia uralma alatt következett be, s belőle került ki az utolsó olyan császár, aki az elődök letűnt nagyságához egyáltalán mérhető volt. Mánuel császár anyja az Árpád-házi Piroska hercegnő volt, Szent László leánya. Mánuel legfőbb céljának a birodalom egykori hatalmának visszaállítását tekintette. Dél-Itália visszahódítására tett kísérlete kudarcot vallott, ám annál sikeresebb volt az északi, azaz a magyar fronton. Változatos eszközöket vett igénybe: hol trónkövetelőket támogatott, hol hadjáratokat vezetett Magyarország ellen, hogy aztán a harcmezőn kicsikart eredményeket diplomáciai tárgyalásokkal biztosítsa. Sikerült is átmenetileg a birodalomhoz csatolnia Horvátországot, Dalmáciát és a Szerémséget. Míg élt, Magyarország Bizánc árnyékába szorult. Halála után azonban világossá vált, hogy sikerei sokkal inkább személyes kiválóságán, semmint birodalma tényleges erején alapultak.