A koalíciós kormányt inkább a belső ellentétek, semmint Ferenc József ellenszenve vitte sírba. A kormány az utolsó `nemzeti követelést`, az önálló magyar jegybank eszméjét is kénytelen volt feladni. Wekerle 1909. januárban beterjesztett egy javaslatot: legyen külön egy bécsi és egy budapesti jegybank, ezek azonban egyeztetett pénzpolitikát folytassanak, pénzeik az egész Monarchiában legyenek elfogadott fizetőeszközök. A `kartellbank` eszméje senkit nem elégített ki, hiszen fenntartotta a fizetőeszköz és a pénzpolitika közös voltát. Ezt követően a Függetlenségi Párt kettészakadt, a harcias többség a megegyezést kereső Kossuth Ferenccel szembefordult. Az uralkodó rutinszerűen tárgyalt még 1909 derekán Kossuthtal, Justhtal. Látva, hogy a koalíció nem támasztható fel, Lukács László hajdani pénzügyminisztert bízta meg titokban egy tisztán 67-es kormány megalakításával, s egyelőre kormányon tartotta Wekerlééket. A király elképzelése: az általános választójog bevezetése, ahogy Ausztriában már 1907-ben bevezették azt. Ferenc József Tiszával és Khuen-Héderváryval is próbálkozott. Utóbbi jobban igazodott Bécshez, elvben elnyerte Ferenc Ferdinánd támogatását is. A kormánykoalíció 67-esei lassan átáramlottak Tisza valamint Khuen-Héderváry táborába, 1910. január 17-én utóbbi kapott megbízást kormányalakításra. Egy hónap múlva a Szabadelvű Párt feltámasztásából megalakult a Nemzeti Munkapárt. Az újabb, a parlamentben népszerűtlen kormányt a még koalíciós többségű képviselőház újabb "nemzeti ellenállással" akarta fogadni, óhajának azonban nem volt sok foganatja. Az 1910. júniusi választáson nem várt arányú nagy győzelmet aratott a Munkapárt, melynek tényleges vezére Tisza István gróf volt. A többség biztos tudatában 1911 tavaszán a kormány beterjesztette az újonclétszám és a hadi kiadások másfélszeres növelésére vonatkozó javaslatot. A következő időszakban ez volt a parlamenti élet fő vitakérdése. Kezdődött elölről a régi színjáték: a javaslat elfogadásáért cserébe az ellenzék nemzeti vívmányokat akart. A demokratikus program, az általános választójog követelése mellett egyedül Justh szűkebb köre tartott ki. A vitának majd Tisza István vet véget 1912 júniusában, amikor házelnökként erőszakkal letöri az újabb obstrukciót, s megszavaztatja a véderőjavaslatot.