Életbe lépett `A munkások és mezőgazdasági munkaadók közötti jogviszony szabályozásáról` szóló 1898:II törvénycikk, melyet később `rabszolgatörvény`-ként emlegettek. A két ellenérdekeltségű fél közötti jogviszony szabályozása a munkavállalóra kedvezőtlen volt, mivel több tekintetben korlátozta állampolgári, sőt alapvető emberi szabadságjogait. Lehetővé tette a közigazgatási hatóság beleszólását a munkaadó és munkavállaló, tehát két magánfél viszonyába. Az állam magára vállalta a magánjogi szerződés megszegése (így munkamegtagadás) esetén a büntetést és az erőszak alkalmazását is. Ennek elsődleges célja az agrárszocialista mozgalom és a mezőgazdasági sztrájk - főleg a birtokos számára termések odaveszésével fenyegető aratósztrájkok - megakadályozása volt. Ugyanakkor a munkásigazolványok bevezetésével, a hatóság előtti szerződéskötés és bontás szabályozásával valamelyest védte a munkavállalót is a munkaadók túlkapásaival szemben. Jogot adott a munkásnak is a szerződés felbontására jogsértés esetén. A törvény tehát nemcsak "rabszolga"-ként kezelte a munkást, hanem megfogalmazott munkásvédelmi célokat is.