Korai halálát egy középkori krónikás annak tulajdonítja, hogy megfogant rajta az átok, mellyel Lukács, Esztergom érseke sújtotta. Noha ekkora szellemi erővel talán még Lukács sem rendelkezhetett, az kétségtelen, hogy az Árpád-kor magyar egyházának egyik legkiemelkedőbb főpásztora volt. Lukács előkelő származású ifjúként lépett papi pályára. Nyilván ez biztosította az anyagi hátteret ahhoz, hogy a magyar egyháziak közül talán elsőként Párizsban folytasson tanulmányokat. Hazatérte után előbb egri püspök lett, majd 1158-ban Esztergom érseki székébe emelkedett. Főpapi tevékenysége a pápaság és a császárság közötti harc kiújulásának idejére esett, s Lukács a gregorianizmus kérlelhetetlenül szigorú katonájának bizonyult. Mint ilyen, két királyát is rávette az invesztitúrajogról való lemondásra. Döntő szerepe lehetett abban is, hogy II. Géza II. Sándort ismerte el pápának, vállalva ezzel nagyhatalmú szomszédja, Rőtszakállú (Barbarossa) Frigyes császár haragjának kockázatát. Mindez ugyanakkor nem akadályozta meg Lukácsot abban, hogy - ha elvei sérelmét tapasztalta - akár a pápával is dacoljon. Esztergomi érsekként eleve fontos politikai tényezőnek számított a Magyar Királyságban. A II. Géza halála utáni trónharcokban pedig különösen jelentős szerephez jutott. Következetesen kitartott egyedül törvényesnek tartott királya, III. István mellett. Megtagadta mindkét ellenkirály megkoronázását, sőt az egyházból is kiközösítette őket. Amikor azonban III. István tette rá a kezét némely egyházi jövedelmekre, nem habozott őt is kiközösíteni. 1181-ben érte utol egyetlen legyőzője, a halál. Bár az utódkor nagy értékelte személyét, a többször is megindított szentté avatási eljárás végül eredménytelen maradt.