A társadalom takargatott üzlete, a prostitúció, hasznos `foglalkozás`-nak minősült. A pénzen vett szerelem kétségtelenül fennálló veszélyeit a szemforgató társadalom hatósági ellenőrzéssel remélte elkerülni, vagy csökkenteni. A prostitúciót szabályozó egységes törvény nem volt. A törvényhatóságok önálló hatáskörben, szabályrendeletekkel rendezték e kérdést. A gyakorlatban megkülönböztették a bordélyos kéjnőt és a bárcával vagy egészségügyi lappal rendelkező magánkéjnőt. Bordélyházba - amelyet a rendelkezések szerint csak kisebb forgalmú utcákban, és templomtól, iskolától 200 méter távolságra lehetett volna nyitni - 20 év feletti nők kerülhettek. A bárcás prostituáltak, arcképpel ellátott, kemény kötésű könyvecskét kaptak, mely személyleírásukat, személyi és az orvosi vizsgálatok adatait tartalmazta. Részükre - brémai mintára - több helyen ún. kéjnőtelepeket igyekeztek a hatóságok kialakítani; az erre kijelölt házakban a kéjnők megfelelő lakást kaphattak. A bejegyzett s heti kétszeri orvosi vizsgálatnak alávetett kéjnők mellett azonban ezerszámra űzték ezen ősi foglalkozást az ún. titkos kéjnők. A nagyvárosok különféle mulatóhelyei, tánciskolái, báltermei, varietéi, éjjeli mulatói, kávéházai, kétes hírű csapszékei voltak a melegágyai a "bűnös" kapcsolatteremtéseknek. A pincérlányok, büféskisasszonyok, virágárusnők, masszőzök, manikűröslányok, varrónők, szobalányok, színinövendékek, hely nélküli cselédek gyakran rákényszerültek az olcsó örömökre vágyó férfinépség társaságára. A megélhetési kényszerből vagy talán a könnyű élet reményében a társadalom szélére sodródott páriák osztályrésze a megvetés volt. A bordély-tulajdonosnő, madam vagy szállásadóik lakásuzsorájának, kuncsaftjaik, stricijeik atrocitásainak kiszolgáltatva, sokan alig keresték meg a betevő falatot.