Múlt-kor.hu

Nem - még nincs bennük kiirtva az ember

2003. december 11. 09:03

Ma nyolcvanöt éves Szolzsenyicin, a hírhedett Gulágot megjárt, a Szovjetunióból árulásért száműzött, orosz, Nobel-díjas író

Iván Gyenyiszovics bombaként robbant

`mp.urbannet.ru`
`Ötven-hatvan méternyi, ácsolatlan, girhes-görhe építmények voltak. A gerendák hézagai mohával kitömve, plafon, padlás nem létezett. A priccsek hézag nélküli, közös fekvőhelyek voltak. A barakknak egyetlen bejárata volt, ablaka egy sem. A kályha körül általában senki nem feküdt. A melegebb helyekre a rablók kerültek, mert nekik volt hatalmuk. Minél szerencsétlenebb volt valaki, annál közelebb került az ajtóhoz. A főtés abból állt, hogy a barakk közepén volt egy ötszáz literes benzines hordó. Mint mondottam, ide mindenkinek naponta egy darab fát kellett bevinni. A Kholodnijon egy barakkban négyszázan voltunk. Minden barakkban volt egy úgynevezett napos, általában beteg ember, aki arra ügyelt, hogy a tűz ne aludjon ki. A hordót a barakk közepén hasra fektették, s az alján egy ajtót létesítettek. A padlózat fából volt, azt vastagon belepte a mocsok. A hordó hátsó aljába egy lukat vágtak, azon jött ki a kürtő, a kályhacső. Abba illesztettek a fenekére állítva egy másik hordót, mely `rajta ült` a lefektetett hordón, és ezt mindig teleraktuk hóval, mert más víz nem létezett....` (Kilyén Károly : Fennmaradni!)

Így írt és emlékezett egy magyar hadifogoly a rettegett Gulágra, ahová százezerszám hurcolták a hadifoglyokat, másként gondolkodókat, a koncepciós perek áldozatait, vagy - a csecsenek esetében például - , közvetve egész nemzetiségeket. Mégis talán feledésbe merült volna, talán nem is hallottunk volna a Gulág rettenetes intézményéről, ha egy, a Vörös Hadsereg volt tisztje nem írja meg a hatvanas években "Ivan Gyenyiszovics egy napja" című novelláját egy sztálinista munkatábor lakójáról.



mp.urbannet.ru
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin a mai orosz irodalom talán legnagyobb alakja. A ma nyolcvanöt éves író 1918-ban született kozák értelmiségi családban. Apja még születése előtt meghalt, a fiatalember pedig a Vörös hadsereg tisztjeként végigharcolta a Második Világháborút, bátorságáért kitüntetésben is részesült. De bátorsága, szabad szelleme volt az is, ami már korán bajba sodorta: egy levelében nyíltan bírálta Sztálint és annak hadvezéri képességeit. Ezért 1945-ben letartóztatták, és nyolc évig különféle szovjet börtönökben, munkatáborokban raboskodott. A hatvanas évek enyhülő légkörében, Sztálin halála után írta meg az "Iván Gyenyiszovics egy napja" című novelláját, ami bombaként robbant a Szovjetunióban és külföldön is.

Hruscsov lemondatásával azonban véget ért az enyhülés korszaka, és Szolzsenyicin nem publikálhatott többé. Az orosz írószövetség kizárta soraiból, és Szovjetunióban nem jelenhettek meg az ebben az időszakban íródott alkotásai: a Pokol Tornácán, és a Rákosztály. Külföldön viszont igen, és az egyre elismertebb Szolzsenyicin végül 1970-ben elnyerte műveiért a legrangosabb irodalmi elismerést: az irodalmi Nobel-díjat. Ám a díjat nem vehette át, mivel félt, amennyiben elhagyja hazáját, a hatóságok megakadályozzák majd visszatérését. A kommunista diktatúra viszont inkább a "kívül tágasabb" politikáját követte leghíresebb fiával szemben: annak 1973-ban megjelent műve, a Gulág-szigetcsoport miatt hazaárulónak bélyegezték és száműzték a Szovjetunióból, amit önszántából el nem hagyott soha.



libpavel.km.ru
Így kerülhetett sor arra, hogy végül 1974-ben átvehette irodalmi Nobel-díját, és először Zürich-ben, végül 1976-tól az Egyesült Államokban telepedett le. Száműzetése alatt sem maradt tétlen: elsősorban a nyugati demokrácia és a fogyasztói társadalom visszásságait, annak Janus-arcú politikáját ostorozta. Végül a Szovjetunió összeomlása és a diktatúra bukása után Szolzsenyicint Oroszország hazavárta: visszakapta állampolgárságát, megkövette az orosz Írószövetség, 1994-ben visszatért szülőföldjére, ahol 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagjává választották, munkásságáért elnyerte az orosz Lomonoszov Aranyérmet, és a francia Erkölcs- és Politikatudományi Akadémia nagydíját, több rangos tudományos és irodalmi társaság tagságát.

Ám Szolzsenyicin nem is lenne Szolzsenyicin, ha nem emelné fel szavát az elesettek, a gyengék védelmében: legújabb munkáiban azoknak az embereknek kel védelmére, akiknek az elmúlt évtized csak szegénységet, kilátástalanságot és nyomort hozott. Rendszeresen műsort vezetett az egyik orosz televízióban, ostorozta a piaci reformok pusztító erejét, a Jelcin adminisztráció korruptságát. Nem rejti véka alá negatív véleményét a demokráciáról és az egyéni szabadságjogokról sem, nem titkolja, hogy Oroszország számára előnyösebbnek tartaná a jóindulatú önkényuralmat és hazáját a Nyugat materialista szemlélete elleni menedéknek tekinti.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

Nem - még nincs bennük kiirtva az ember

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2022. nyár: Mesebeli menyegzők

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra