A hamarosan külügyminiszteri tisztséggel is felruházott (1862. X. 8.) politikus széles körű hatalmat nyer a porosz bel- és külügyek irányításában.
Bismarck - korábban párizsi követ - miniszterelnöki kinevezése a kormány hadseregreformjának parlamenti vereségével függ össze. Míg a király 3 éves szolgálat időt követel és az Öreg Fritz (Nagy Frigyes) példájára "királyi hadsereget" akar kiépíteni, a liberálisok ragaszkodnak a 2 éves szolgálati időhöz és a Landhwehr (honvédség) fenntartásához.
A képviselőház másodszori feloszlatása és az új választások sem változtatják meg a kisebbség és a többség viszonyát a kamarában, amely végül szeptember 23-án elveti a hadseregreform 6 millió talléros többletköltségét.
Ilyen körülmények között bízza meg a király Bismarckot a miniszterelnöki tisztséggel. Bismarck - korabeli megfogalmazás szerint - mintha "a brandenburgi választófejedelem vazallusa lenne, aki hűbérurát veszélyben látja", megígéri, hogy cselekszik és szükség esetén akár a parlament és az alkotmány ellenében is kész a kormányzásra.
Bismarck már a frankfurti német szövetségi gyűlés porosz követeként (1851-1859) is reálisan gondolkodó konzervatív politikusnak számít.