Zavarba ejtően pajzán rajzok díszítették a középkori kódexeket

2024. november 29. 09:05 Múlt-kor

Ha feltesszük a kérdést, milyen korban élnénk szívesen, ha nem napjainkban, kevesen jelentkeznének, hogy a középkorban. A laikusok által sötétnek feltételezett évszázadok hétköznapjairól elsősorban az utcákra öntött szennyvíz, zavaros babonák és a járványok jutnak eszünkbe, de a középkor sokkal több ennél.

Ha jobban az elképzelt valóság mögé nézünk, egész más kép rajzolódik ki előttünk. A középkorban sok tekintetben hasonló módon élték életüket, mint ahogy mi is tesszük: érzelmek, vágyak és igények harcoltak bennük is. Kihívásaikon pedig – ahogy mi is tesszük – sokszor humorral próbáltak úrrá lenni. 

Humor az apátság falain belül

Izgalmas világ tárulhat fel előttünk, ha kezünkbe kerül egy-egy középkori kódex. A nyomtatás előtti időkben a könyveket szerzetes írnokok másolták napkeltétől napnyugtáig, sőt gyakran az éjszakába nyúlva, gyertyafény mellett. A munka precizitást igényelt és fizikailag is kimerítő volt, ez pedig a lapszéleken is meglátszódott. A művészi pontossággal megfestett iniciálék mellett egészen arcpirító megjegyzések és ábrázolások jelennek meg. 

Az obszcén rajzok mellett természetesen a költészetben is bőven akadnak pajzán témák. A zavarba ejtő versek egyszerre fejezik ki a testi szerelem vágyát és űznek gúnyt a társadalmi normákból. A kultúra tükörképeinek is tekinthető pajzán rajzok váratlan emberek tollaiból származtak. A zavarba ejtő versek és rajzok népszerűsége ugyanakkor azt is mutatja, a középkori embereknek is igénye volt a pajzán humorra.

Szende szerzetesek 

Még inkább zavarba ejtő, hogy a nagyrészt szexuális tartalmú firkák szüzességet fogadó szerzetesek tollából származnak, hiszen a marginália műfaja első sorban a másolókhoz köthető.

Unatkoztak vagy mélyre eltemetett vágyaik törtek felszínre rajzolás közben? Vagy csak nyomot szerettek volna hagyni az örökkévalóságnak? A válasz egyik sem és mindkettő is lehetett. 

Hideg szobákban, sok órányi munka után már az ember komolysága sem olyan szigorú, ami a margókon is visszaköszön. „Nagyon fázom.” - panaszkodik egy névtelen másoló, „Ó, kezem!” - írja egy másik. Ezek a megjegyzések teszik igazán élővé a középkor dogmák által behatárolt, merevnek hitt világát.

A pajzán rajz üzenete

Nem csak szerzetesek tollából születtek vulgáris rajzok. Jeanne de Montbaston a 14. századi Párizsban élt, ahol férje könyvkiadással foglalkozott. Jeanne illusztrálta a kiadásra váró könyveket, többek között a híres Rózsa-regényt is (Roman de la Rose), ami kérdéses állításokat oszt a szexualitás kérdéséről. A „Géniuszként” megjelenő férfialak ugyanis arra buzdítja társait, hogy bátran használják ki a szexualitásban kiszolgáltatott és általában passzív nőket.

A népszerű Rózsa-regény egy oldala.

Jeanne egyik rajza igazán emlékezetes maradt, a képen egy szerzetes és egy apáca látható, ahogy a szerzetes méretes férfi nemiszervet a kezében tartva beszél női hittársához. A kép tökéletesen ábrázolja a marginák rajzainak ellentmondásait. Két szentéletű ember és a testrész, ami minden bűn forrásának is tekinthető.

A Rózsa-regény betekintést nyújt a női szexualitásról alkotott középkori felfogásba is, ami a nőt mindössze testrészei halmazának tekintette. A szexualitás tárgyiasítása nem idegen a mai kultúrában sem, Jeanne esete pedig arra mutat rá, hogy ez a középkorban is zavaró lehetett a nők számára. Gunyoros, arcpirító illusztrációi ezzel is magyarázhatók a testi szerelem mindenhatóságáról szóló könyv lapszélein. De hogy kerül egy a női szexualitást háttérbeszorító szerelmes versregény lapszéleire ilyen rajz a női illusztrátor tollából? Lehet, hogy Jeanne analfabéta volt és nem ismerte a könyv tartalmát. Vagy valószínűbb, hogy épp így akarta felhívni a figyelmet a könyv ellentmondásos tartalmára.

Óvakodj a fehér nyúltól!

A képzelet világa sokszor mítoszokban és legendákban öltött testet, ami a középkori ember számára valóságot jelentett. Nem okozott problémát hinni a gyilkos nyulak vagy fejetlen lovagok küzdelmeiben. A legendás lényeket összegyűjtő bestiáriumok pedig útmutatóként szolgáltak és eligazítást jelentettek a mitikus szörnyek világában.

Ilyenek voltak a gyilkos nyulak, akik a szexuális tartalmú rajzok mellett a margináliák kedvelt témái voltak. A Monty Python Gyalog galopp c. közkedvelt alkotásában megjelenő kis fehér nyúl sem a 20. századi angol humor nyakatekert megjelenése, a középkorban valóban tartottak a fehér gyilkosoktól.

Gyilkos nyúl egy francia nyelvű 14. századi kéziratban. (British Library, London)

A nyúl a korabeli felfogásban a tisztaság és a tehetetlenség jelképeként élt a középkori ember fejében. Festményeken gyakran Jézus Krisztus vagy a Szent Család mellett jelentek meg, a szimbólum kitekert változata volt a kis fehér állat, ami képes embert is ölni. 

A furcsa állatformák ábrázolása külön műfajt teremtett, a drolleriumok a gyilkos nyulakon túl különleges szörnyeket, ember-állat hibrideket a szokásosnak is mondható nemi szervek ábrázolása mellett.

Obszcén világ a könyveken túl 

Különös lényekkel nemcsak a kódexek lapjain találkozhatott a középkori ember. A mesékben, legendákban és vicces történetekben szereplő mitologikus alakok szobrok formájában is megjelentek a korabeli építészetben.

Az amiens-i katedrális egyik vízköpője.

A vízköpők a 13. században váltak népszerűvé a templomi építészetben, de már az ókori egyiptomiak, görögök és rómaiak is alkalmazták épületeikben. Groteszk megjelenésük nem is annyira művészi kifejezés, sokkal inkább a praktikummal magyarázható: a furcsa lények száján keresztül vezették el az esővizet.