A zongorán állva és fekve forradalmasította a zenét Little Richard

2022. december 6. 13:19 MTI

Richard Wayne Penniman néven egy koldusszegény, vallásos fekete család tizenkét gyermeke közül harmadikként látta meg a napvilágot a Georgia állambeli Macon városában, a Little becenevet kiskorában kapta kis termete miatt.

Vándorprédikátor apja illegális szeszekkel is kereskedett, később egy bár előtt lőtték agyon. Zenei pályafutása természetesen a templomi gospel-kórusban kezdődött, ez a műfaj egész életében elkísérte. Az iskolában csak bukdácsolt, de annál tehetségesebb volt a zenében, nyert is egy tehetségkutató versenyt, de a nagy áttörés elmaradt.

1950-től különböző formációkkal és vándortársulatokkal turnézott, s 1951-ben sikerült egy szerződést kiharcolnia az RCA kiadónál. Első blueslemezei nem keltettek különösebb feltűnést, menedzserével összeveszett a pénzen, s 1954-ben vissza kellett térnie szülővárosába, ahol napközben egy konyhán mosogatott, este pedig egy bárban szórakoztatta a nagyérdeműt.

1955-ben küldött egy demófelvételt egy kiadónak, ahol adtak neki egy esélyt. A stúdióban nagyon halványan ment a dolog, amíg Richard be nem gerjedt és nem túl szalonképes szöveggel rögtönözni nem kezdett. A „tisztított” szövegű szám Tutti Frutti címen jelent meg és új csillag született.

A közönség imádta a különc kinézetű, féktelen énekest, aki a kortársaitól eltérően pomádézva, ceruzával rajzolt bajusszal, 15 centiméter magas sörénnyel, csiricsáré ruhákban lépett a színpadra, s egy idő után már a zongorán állva vagy fekve verte a billentyűket, üvöltötte dalait.

Két éven át telt házas turnék, filmek követték egymást, amihez csak nyúlt, sláger lett. E korszakának terméke a Good Golly, Miss Molly, a Lucille, a Long, Tall Sally, a Ready Teddy, a Baby Face, szinte mindegyikük már akkor számtalan feldolgozás védtelen áldozatává vált. Nevét Elvis Presley és Jerry Lee Lewis mellett emlegették, az egyik első fekete előadó volt, aki a fehér közönséget is elérte zenéjével. Hatása szinte felmérhetetlen a rock and roll történetére, olyan előadók tekintették példaképüknek, mint a Beatles, Bob Dylan, Cliff Richard, Michael Jackson.

Aztán váratlan fordulattal egy turné közben megtért, megtagadta homoszexualitását és évekig prédikátorként szolgált a Hetednapi Adventista Egyházban. A zenével nem szakított, de csak gospelt énekelt, lényegesen kisebb sikerrel. A hatvanas évek közepén, miután a Long Tall Sally a Beatles feldolgozásában ismét a listák élére került, visszatért régi műfajához is. Ekkor azonban már nem ünnepelték királyként, változott a zene, régi közönsége pedig a régi, ismerős dalokra volt kíváncsi tőle. Richard azért turnézott a Rolling Stones-szal, zenekarának billentyűsét úgy hívták, hogy Billy Preston, gitárosát pedig rövid ideig úgy, hogy Jimi Hendrix.

Az érdeklődést a nosztalgiahullám keltette fel ismét iránta, 1972-ben a Wembley stadionban adott nagysikerű koncertet, hozzánk is eljutott a Régi Idők rockzenéje című film, amelyben ízelítőt adott tudásából és persze legendás hiúságából.

Amerikában nemzeti intézménynek számított, még életében film készült róla, fellépett Bill Clinton elnöki beiktatásán, a szülőföldjén rendezett atlantai olimpia záróünnepélyén, s természetesen 1986-ban az első körben került be a rock and roll halhatatlanjai közé. A kilencvenes évek végén nálunk is fellépett a Kisstadionban, régi önmaga emlékét pedig az Illés együttes róla írott dala őrzi: „Soha sem lehetett valamikor rock and roll nélküle, / Igazi csoda volt az, amikor Little Richard énekelt.”

Little Richard 87 éves korában, 2020. május 9-én halt meg.