A Bastille ostroma adja meg a jelet, amelyre az egész országban kitör a forradalom. A Bastille eleste az ancien régime összeomlásának jelképévé válik. Párizs már napok óta forrong, a nép fegyvert követel, és egyre többen jelentkeznek az újonnan felállított Nemzetőrségbe (1789. VII. 11.). Július 14-én reggel Párizsban elterjed a hír, hogy az Invalidusok Házában fegyvert osztanak. A párizsi nép, melyet végsőkig felbőszített az élelmiszerhiány, Necker menesztése és az, hogy a király nem hajlandó szentesíteni a Nemzetgyűlés határozatait, felfegyverkezik és a Saint Antoine külvárosban levő börtönhöz, a Bastille-hoz vonul. A harc három órakor kezdődik. A párizsiak benyomulnak az erőd őrsége által feladott előudvarokba. Amikor az ostromlók a Bastille főbejáratánál lévő csapóhídhoz érnek, az erőd parancsnoka, Launey márki lőparancsot ad. Az ostrom három órán át tart. 160 ostromló hal vagy sebesül meg. Amikor a tömeg az ágyúkat a csapóhidas kapu felé fordítja - eddig a falakat lőtték -, a parancsnok jelzi, hogy hajlandó feladni az erődöt. Az invalidusok kikényszerítették a börtön kapujának megnyitását. A tömeg benyomul az erődbe, lefegyverzi az őrséget, kiszabadítja a foglyokat, és feldúlja a börtönt. Ezt követően a városházára viszik, ahol meggyilkolják a Bastille parancsnokát. A Bastille bevétele csupán epizód a forradalom történetében. Világos jelzése annak, hogy a hadsereg tetemes része már nem hajlandó a lázadó tömegre lőni. Az erőd parancsnokának azért kellett kapitulálnia, mert egyre több katona tagadta meg az engedelmességet, és erősítésre sem számíthatott. A nép azért gyűlöli a Bastille-t, mert ez a királyi önkény szimbóluma. A Bastille-ba kerültek a király személyes parancsára fogva tartottak. Sorsuk - így szabadon bocsátásuk is - a király döntésétől függött. A letartóztatásokra titokban került sor, a letartóztatottakat lefüggönyözött hintón szállították a Bastille-ba, az őrök nem láthatták őket, a foglárok nem beszélhettek velük. A foglyokat csak jóval később hallgatták ki, azt sem tudták, meddig lesznek letartóztatva. Az utolsó évtizedekben a foglyok két csoportja különböztethető meg. Némelyeket családjuk kérésére, a botrány vagy a nyilvános tárgyalás elkerülése végett tartóztattak le, zömük azonban olyan tudós vagy író, aki művében bírálta az abszolutista kormányzást, és annak visszaéléseit. Ezért gyűlölték a szólásszabadság hívei a Bastille-t. Az ostrom idején már alig volt foglya a Bastille-nak, és a forradalommal nem rokonszenvező írók szerint ők sem örültek a szabadulásnak, mert nem volt hová menniük. Nem sokkal később az erődöt lebontották, hogy nyoma se maradjon a múlt jelképének.