A századfordulón az uradalmakban és a paraszti gazdaságokban alkalmazott cselédség 300 ezres tömegét nem érintette az 1890-es években bevezetett kötelező állami, betegség esetére szóló társadalombiztosítás. Számukra csupán a munkaadói szavatossági jog vagy kötelesség nyújtott némi védettséget, amely a munkaszerződés értelmében a munkaadó korlátozott anyagi felelősségét ismerte el a munkavállaló megbetegedése esetén. 1907-ben, pl.: törvény erősítette meg ezen elv érvényességét a gazdasági cselédekre: a beteg cselédek ingyenes gyógykezeltetésének költségét 45 napig a munkaadóra hárította. Az Országos Gazdasági Munkás- és Cselédsegély-pénztár felállításáról szóló 1900. évi törvény és későbbi módosításai a cselédek és mezőgazdasági bérmunkások, a napszámosok baleseti biztosításának lett az alapja. A Pénztár bevételeit képezték: kis részben az állami hozzájárulás, illetőleg a minden cseléd után fizetendő 120 fillérnyi munkaadói járulék, nagyobbrészt pedig a munkavállalókat terhelő befizetések. A szolgáltatás kiterjedt a balesetből származó betegség, rokkantság és halálozás esetén járó pénzsegélyre. Egy 1912-ben alkotott törvény mondta ki először a gazdasági cselédek számára az önkéntes nyugdíjbiztosítás elvét, egyúttal megemelte a baleseti biztosításkor fizetett, igen alacsony segélyeket.