A dél-magyarországi szerbek I. Lipótnak az 1690-es években többször megújított kiváltságaira hivatkozva külön szerb vajdaságot kívántak kialakítani. Március 27-én az újvidéki szerb gyűlés mindezt Magyarország keretén belül képzelte el. Kossuth azonban a területi különállás gondolatát visszautasította. Május 13-án, a karlócai szerb gyűlés kimondta a Magyarországon élő szerbek teljes politikai önállóságát, vajdát választott, és ki akarta jelölni Magyarországon belül a szerb vajdaság határait. Bécsből és Belgrádból is támogatták ekkor a szerb nemzeti törekvéseket. Belgrádban, a még török fennhatóság alatt álló Szerbiában a Karagyorgyevics-uralkodóház szerette volna elérni minden szerb egyesítését egyazon nemzeti államban. Szerbiából ezrével jöttek önkéntesek a magyarországi szerbek megsegítésére. Bécs természetesen semmit nem tett azért, hogy megakadályozza a szomszédos Szerbiából érkező fegyveresek átáramlását. A harcok 1848 júniusában kezdődtek meg. A szerbek megerősített táborokat hoztak létre, s megtámadták a Bácska és a Bánság német, román és magyar településeit. A szerb táborok közül a legnevezetesebb a szenttamási volt, amelyet a magyar csapatok 1848. július 14-től igyekeztek megostromolni. A délvidéki hadműveletek, melyek borzalmai emlékezetesek maradtak, magyar szempontból sikertelenek voltak, és Szenttamás is csak 1849 tavaszán került magyar kézre.