Kádár halála, Nagy Imre rehabilitálása

2004. július 6. 10:00

Nem volt hátraarc: Göncz Árpád az újratemetésről

"Akkoriban nemcsak a tárgyalások és a szervezés iszonyatos terhe nehezedett ránk, nemcsak rám, hanem mindannyiunkra, akik ebben részt vettünk - Vásárhelyi Miklós, Hegedus B. András, Mécs Imre és még sokan -, hanem a felelősség súlyos lelki terhe is. Ha fel akarom idézni ennek az időszaknak az emlékét, egyetlen, látszólag jelentéktelen epizód jut mindig az eszembe: két nappal a temetés előtt találkoztam Vásárhelyi Miklóssal, akivel sajtótájékoztatót kellett tartanunk a budai Vigadóban..."

"...a sajtótájékoztató előtt beültünk egy cukrászdába, mert nagyon éhesek voltunk, viszont az éttermek nem voltak nyitva. És akkor odajött az asztalunkhoz egy idős asszony. Lángoló arca és túlfűtött tekintete még ma is előttem van. Nem tudom, honnan ismert. Azt mondta: "Nekem megölték az apámat, megölték az anyámat. Ha holnapután vér fog folyni, az isten verje meg magukat, az isten verje meg magukat, az isten verje meg magukat..." Mindannyiunkban benne élt ez a félelem. De nem volt hátraarc. Az ösztönöm mégis azt súgta, hogy nem lehet baj."

"Sokáig mi magunk sem tudtuk, hogy mi legyen a megoldás [a temetéssel kapcsolatban]. Ahogyan emlékszem, Szilágyi Sándor volt az, aki mindvégig azon kardoskodott, hogy ne engedjünk [az MSZMP-nek], ragaszkodjunk hozzá, hogy a Hősök terén legyen a nagy, nyilvános szertartás. Az ő szervezőkészségének, józanságának, gyakorlatiasságának végül döntő szerepe volt abban, hogy ez sikerült. Az utolsó időszakban már végsőkig feszült a vita, egyre többen álltak elő újabb és újabb, egyébként érzelmileg teljesen érthető, de irreális kívánságokkal. Emlékszem, milyen éles vita volt, hogy legyen-e, s hol legyen a névtelen áldozatok jelképes sírja. A 301-es vagy 300-as parcellában-e?"

"[A Hősök Terén] csak néhány mondatot mondtam, de számomra az is a szó szoros értelmében megrendítő volt. A tér tele. Szinte remegett a levegő, pszichikailag remegett, én pedig még előtte soha nem beszéltem tömeg előtt és mikrofonba. Amikor kinyitottam a számat, megdöbbenve hallottam, hogy a hangszórók a másik oldalról mennydörögve visszhangozzák a hangomat, amelyről azt hittem, hogy alig hallható, hiszen én magam is nagyon meg voltam illetődve. Mire befejeztem, már zokogtam. Azt hittem, elájulok, kiment a lábamból minden erő. Ha a feleségem ott nincs mellettem, és nem fogja a kezemet, aligha tudtam volna végigcsinálni. Zokogott Király Béla, Vásárhelyi Miklós is. Mindannyian. Föltört belőlünk ez az iszonyatos, évtizedek alatt felgyülemlett és az utolsó hetekben már a kirobbanás határáig jutó belső feszültség."

(Az interjút Mink András és Révész Sándor készítette, megjelent a Beszélő 1999/10. számában)

előző oldal következő oldal 2 / 4

A rendszerváltás jelképei
Nem volt hátraarc: Göncz Árpád az újratemetésről
Kádár-életút I.
Kádár-életút II.

Támogasd a szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?