Kincsek a sivatagban

2004. március 14. 01:54 Bartal Csaba

Voltak, és persze a mai napig is vannak olyanok, akiknek – igaz, sokkal békésebb körülmények közepette - megadatott, megadatik ez a csoda. Csakhogy ezek az emberek vagy zsenik, vagy megszállottak. Néha mindkettők egyszerre.

Az ókor nagyjai közül már Hérodotoszt is lenyűgözte a látvány, amely a Nílus mentén fogadta. Csodálta Egyiptom ősi és mindenütt jelenlevő kultúráját. A történetírás ősatyját közel négyszáz évvel később követte az újabb olyan európai szerző, akinek tudósítása ránk maradt. Diodórosz tényszerű megállapítása rövid, ám lényegre törő: a Nílus menti országban csak a piramisok nem változtak, ám túlmutat elődjén, ő már megkísérli meghatározni korukat, valamint a bennszülöttek révén – némi baksis fejében – történetüket.

Sztrabón volt az utolsó, aki még Krisztus születése előtt hozott hírt a homoktenger övezte kolosszusokról. Őt követte idősebbik Plinius, aki újabb adalékkal szolgált a Historia naturalis hatodik könyvében: „A nagy piramis belsejében van egy nyolcvanhat könyök mélységű akna, amely az általános vélemény szerint a folyóba vezet.” Az írás szerint tehát Plinius járt a piramisok egyikének belsejében, és a Szfinxről is ő ejtett először szót!

Az utolsó ókori szerző, akitől a piramisok részletes leírása ránk maradt, Philon volt. Ám ekkortól mintha kissé enyhülne az érdeklődés az egyiptomi csodák iránt. Klaudiosz Ptolemaiosz csak néhány sort szentelt nekik, amikor a korabeli világról alkotott átfogó képet, s az utolsó római auktor, Cassiodorus is csak azt tartotta a leginkább említésre méltónak, hogy „fekvésükkel elnyelik saját árnyékukat, úgyhogy az láthatatlan.”

És akkor még egy szót sem szóltunk az arab történetírókról! A hidzsrát követően (Mohamednek 622-ben Mekkából Medinába való kiűzése) a Ptolemaioszok és a rómaiak nyomában ezúttal ugyanis az arabok érkeztek Észak-Afrikába. Az arabok Hérodotoszának is nevezik a közel-keleti történetírás megalapozóját, Akhbar ez-Zeman al-Maszúdit. Ő készítette a legrégibb arab feljegyzést a piramisokról. A méretek helyett azonban más érdekességeket említ. Azt írja, Hufu piramisában harminc helyiség van a szent jelképek és zafírtalizmánok, nem rozsdásodó vasból készült harci eszközök és törhetetlen üvegtárgyak elhelyezésére. A Menkauré piramisban pedig fekete gránitszarkofágokban a papok holttestei pihennek. Hogy honnan vette mindezt al-Maszúdi, azóta sem tudni. Az viszont cseppet sem kétséges, hogy neki több érzéke volt a kultúra iránt, mivel ő nem volt olyan barbár, mint el-Azíz. Szaladin utódja ugyanis azt vette a fejébe, hogy széthordatja Menkauré fáraó piramisát. Mivel nyolc hónap után a kulturális örökségek iránt kevésbé fogékony vezér látta, hogy az épület csak nem fogy, felhagyott vállalkozásával. Vissza, persze, egyetlen kőtömböt sem illesztett.

A keresztes hadjáratok nyomán kalandorok, kincskeresők hada, majd a XVI-XVII. században egykedvű, magányos utazók tucatja árasztotta el Egyiptomot. Ilyen volt például a magyar Raszinyai Huszti György is, aki 1532-ben török fogságba esett. Négy évvel később azonban – immár szabad emberként – egy arab hajóskapitányhoz szegődött, akivel Egyiptomba utazván jutott el a piramisokhoz. „Nem mindenkinek adatik meg, hogy mindezt láthassa: megérte a fáradtságot. Szamárháton ültünk, s felfegyverzetten poroszkálva eljutottunk ahhoz a hat magas építményhez, melyeket piramisoknak neveznek. Két óra hosszat tartózkodtunk a piramisban, majd néhányan felhágtunk a csúcsra” – írja visszaemlékezéseiben, de arról tapintatosan hallgat, hogy milyen tárgyi emlékkel tért vissza Európába."

Ez az építmény nem csak a világcsoda elnevezést érdemli meg, ez valami hihetetlen! – fakadt ki XII. Lajos francia király követe, André Leroy 1512-ben. Vele ellentétben az angol Sandys Palmerme olyan természetességgel lépkedett a Nagy Piramisban, mintha csak a Piccadilly Circusra ugrott volna le egy Daily Telegraphért. A hidegvérű gentleman tett azonban 1610-es visszaemlékezésében egy olyan kijelentést, ami megdöbbentette a XX. század egyiptológusait. „A szarkofágban a piramisépíttető teteme pihent. Meg voltak győződve arról, hogy a test halála után a lélek tovább fog élni.” Azaz Palmerme arról beszélt, amire a kutatók csak évszázadokkal később jöttek rá. A korai „kutatókat” leginkább azonban csak a kincsvadászat reménye vezérelte. Ibrahim pasa például mágusa tanácsára megnagyobbíttatta a Kheopsz bejáratát, hogy további kincsek után kutathasson – írja Prosper Albin, a velencei konzulátus orvosa 1584-ben.

Az első igazi tudós 1638-ban érkezett a több ezer éves kövek alá. John Greavesnek hívták, s eredetileg az asztronómia professzora volt Oxfordban. Neki sikerült bebizonyítania, hogy – az európai közhiedelemmel ellentétben – nem a zsidók építették a piramisokat.

Théba fölfedezésével egy francia jezsuita írta be magát az egyiptológia történetébe. Claude Sicard a XVIII. század elején csodálkozott rá az Újbirodalom épületmaradványaira. Richard Pococke viszont nem sokat teketóriázott. Jogászi pályáját hagyta ott, hogy bírói parókáját levetve, puskával a vállán, szamaragolva járja be Egyiptomot. Miután visszatért Albionba, a Királyi Társaság tagjává választották. Kiérdemelte a címet, mert élete kockáztatásával jutott el többek között Bíbán el-Mulukba, a Királyok Völgyébe. Az elhagyatott sírboltokból golyózápor fogadta, ám ő viszonozta a lövéseket, minek következtében jobbnak látták a sivatagi rablók, ha inkább beengedik a fáraók thébai temetkezőhelyeire.

Hasonló habitussal rendelkezett Giovanni Battista Belzoni, akiről Howard Carter csak annyit mondott: ő volt a királysírok hiénája. Tény, hogy erőszakos módszerekkel dolgozott, de nélküle ma nem lenne olyan gazdag a British Múzeum. Még 1815-ben bízta meg a brit konzul, nézzen már kicsit körül lent délen, keressen régiségeket. No, több sem kellett Belzoninak. Fütyült a rablókra meg a szellemekre, bement minden nyitott sírkamrába, de nem sikerült nagyobb leletre bukkannia. Őt ugyanis kizárólag a kincsszerzés motiválta, s hiányzott belőle a megismerés vágya.

Az angolokkal ellentétben a franciák más oldalról közelítettek a több ezer éves műemlékekhez. Napóleon hadjáratával ugyanis teljesen új korszak kezdődött az ókori Egyiptom kutatásában. Megjelentek a tudásszomjjal felruházott kutatók, azaz megérkeztek a Nílus mellé az egyiptológusok. Bonaparte arányérzéke tükrözte célját, amikor a mamelukok elleni csatában kiadta híressé vált parancsát: „A szamarakat és a tudósokat középre!” Tudta, hogy ők még fontosak lesznek számára.

És mennyire igaza volt. Mert amikor 1799. augusztus 2-án a Rosette melletti St. Julien erőd falai tövében homokot lapátoló katona egy fél asztallapnyi bazaltlapra bukkant, a kutatók tudták: nem egy, a kofák által a homokba rejtett szuvenír darabról van szó, hanem egy szótárról. Mert a  kőlapra i.e. 196-ban hieroglif, démotikus és görög szöveget véstek. A textúra sokak fantáziáját megmozgatta, de csak egyvalaki tudta dekódolni: Jean-Francois Champollion.

Az ifjú zseni hétéves volt, amikor érdeklődni kezdett Egyiptom iránt. (Megjegyezzük: ekkor már folyamatosan írt és olvasott…) Tizennégy évesen jelent meg első tudományos munkája, majd három évvel később a Grenoble-i Akadémia tagjává választották. Sikert siker követett, de csak egyre áhítozott: a rozetti követ szerette volna megszólaltatni. 1822. szeptember 14-én sikerült először megfejtenie egy egyiptomi szót anélkül, hogy segítségül hívta volna a görög szöveget.

Örömében először elájult, majd rögvest levelet írt barátjának, hogy beszámoljon sikeréről. Dacier azonnal továbbította azt a Francia Akadémia elé. Champollion lefektette a modern egyiptológia alapjait. Róla ezek után csak úgy emlékeztek meg a bennszülöttek, hogy „az ember, aki visszaadta a holt köveknek a beszéd ajándékát.” (A már sok ceruzát elkoptató szerző ilyenkor megértést és pár perc türelmet kér a Kedves Olvasótól, hogy afeletti bánatában, miszerint az előző megfogalmazást nem ő, hanem néhány tevehajcsár találta ki, méltóságteljesen szellemi szeppukut hajtson végre, és visszatérjen tanult szakmájához, az autószereléshez.)